Persze, ilyenkor olyan érzésem van ,mintha valami új lenne a levegőben. Hívogató, kellemesen hűvös, még. De akármi történik, jól teszi hogy belógatja a lábát és azokat a finom talpakat végigjáratja a nyár partján. Azt hiszem úgy, hogy láthassam.

Mint ,ahogy már mondtam magamban(magamnak), valami újat éreztem a levegőben és megsimogattam az arcát. Mosolyogtam rajta(emlékszem), még akkor is ott volt az a félmosoly, amikor az egész szertefoszlott és csak valami idegen illat maradt, ami után az én helyemben mindenki más csak kapkodott volna. Mint mikor egy ruhadarab ott marad és valaki átöleli, mert olyan mintha. Vagy olyan, mint mikor azért öleled, hogy megjegyezd és az orrod hegyén maradhasson az illata. Azt hiszem azért, hogy ne lehessen elfelejteni.     

Most , hogy újra itt vagyok(mert nem voltam itt(am!úgy) megint folytatnám az előzőt. Az a tipikus érzés van itt és határozottan úgy érzem, hogy ölelget. Ez már egy vigyor.(ejha) Szóval, úgy érzem ez már több, mint amit megengedhetek magamnak, így rövidrezárom és komoran(de komolyan!) felnézek. Az ölelés abbamarad és a belső légmozgás(avagy az éteri ihlet...) kisöpri ezt a szépséget(démont)a szobámból az éjszakába.

Aztán persze, becsuktam.(az ablakot és felültem az asztal szélére a lámpa mögé)(ez hosszabb, mint amire számítottam.)(Kosheen-Hide)

Egy tipikus blogbejegyzés jelleget akartam eltulajdonítani magamtól, úgy a régi időkből,amikor még őszintébben tisztábban jött ki az érthetetlenség ujjaim hegyeiből.(Mármint nem úgy, mint a tollból vagy a tintából a forma vagy a kriksz-kraksz)/O.oFurcsa szó/ Szóval, mint ahogy már előbb is leközöltem a lényeget, magammal úgy állok tisztán szemben, hogy tudom, hogy mit akarunk. Tudom, hogy tiszta vizet akarok önteni a pohárba, mert bár tiszta a széle, a teste és az egész (de tényleg, úgy ahogy van) /részemről/ ,szeretném hogy ez így is maradjon. Nem utálok senkit, nem haragszok senkire és nincs olyan rosszakaróm sem, akinek irányában(most) negatív érzéssel éreznék. Ez nem arról szól, hogy mindenkit szeretünk, csak arról, hogy elég már a hülyeségből.

Közben persze megvirradt már pár nap és én még mindig itt ülök. Csillog a kárpiton a derű és a dér, (oh a dér) és lassan felszáradnak mindenhonnan az éjszaka végtelen könnyei. Betonon fekszem éppen, szórakozottan, derűsen. Talán a kárpitot is csak úgy, képzeltem alám, hogy ne legyen annyira hideg ez a kövezet.(ami alátámaszt ültemben) Talán azt is csak képzelem, hogy látom hogy feljött a nap. Talán azt is, hogy beleszerettem valakibe.(Végre!) /Taps!2x/(mondjuk ,most új bekezdés jön, illene...)

Lehet, hogy találós a kérdés, ha felteszi valaki. Ezért kommentekben majd keresni fogom a válaszom. Van é valaki, aki kitalálja belőlem, hogy ki szúrt mellkason valami átlátszó kémiával, valami érinthetetlen búval és boldog örömmel vegyes széppel amitől most odáig vagyok, hogy kezem az ég felé tartom és a tenyeremből elolvadnak a jeges kockák.

Nem sok idő, de kiderül hogy fogalom e, vagy nem. De az, hogy megszemélyesítésre érdemes, az már most biztos.