Még érzem az illatát ha elképzelem hogy itt van az az idő. Nem kell visszapörgetnem, csak belegondolok és itt van az a tél. Kilógó derékkal mászkálni az elmúló nyár sarkán, jókedvűen dideregve a nyárra emlékezve úgy ,hogy messze még a továbblépő nyár.

Kilépés ebből a kerékből, átlépés egy újabb küszöbön egy új világot kitárva. Ember, hogy megváltoztunk! Nem ismerek magunkra! Nem hiszem el a történteket, nem hiszem el azt ami történik. Arra gondolok, hogy nem szeretem az uborkát, sosem szerettem. A csemege finom belőle, de azt is csak egyszer-egyszer eszem meg. Jobban szeretem az édes dolgokat, a finomat, amit percekig nézel és csak utána eszed meg, ha kigyönyörködted benne magad. Ez is számít, a külső a felszín. Hidd el, hogy nem! Nem beszélek a lelkére senkinek, ezek után tényleg befejeztem, mert az uborka is hűsít és jól esik a második fogás közben, de annyira savanyú, hogy az hosszú távon nem megy. Bezzeg régen..."

Megváltoztam, nem kicsit. Felnőttebb lett a kicsi, tudatosabb. Menti a dolgokat, részekből egészet hoz ki és folyton elemez még mindig. Nem felejtett el semmit és ezért fáj a jelen sokszor, hisz ha a rég rossz lett volna...most miért ne lennék boldog?! Képzeld el, mi lenne ha a múlt szépségeivel meghasonulna a jelen világ és ez szép élet amiben vagyunk, (mert az és mi is lehetne más?!) hirtelen közelebb lépne a skálán a tökéletes felé. Mindenki párra találna, mindenki a múltté. Nem az újra elkövetett hibák halmazába vissza rendezni a dolgokat, nem fáradt elmúlásnak áldozatául esett szétszakadt kapcsolatokat, nem a lehetetlent akarom górcső alá tenni. Csupán azt az örömet, az akkorit a mostba átvetíteni és reprodukálni egy olyan jelennek, ami megérdemli.