Halkan dalol kétezer-egy. Inkább zúg, mint dalol. Akkor dal volt? Talán akkor sem. Kissé összezavarodtam. Ezt az albumot szerettem régen, nagyon sokat hallgattam. Az elsők között volt, mint azok amiket az ember friss tinédzserként saját találmányként kezel. Annyira, olyannyira mindenkinek a sajátja volt, hogy nem is merném leírni. Ez olybá tűnik sokkal jobb döntés így, ad neki egy kis plusz ízt. Mint a kép a RocknRolla" - ból. HIsz' azt se látta senki se', attól olyan érdekes.
Azt hiszem erről akartam beszélni és ezt szerettem volna kibontani. Az egész gyerekkor egy véges misztériumvadászat, ami egy kötelező csalódásba torkollik minek a végén egyszerűen képtelenek vagyunk visszaülni az elmúlt dolgok elé. Így lépünk tovább. De olyan szép volt, annyira zseniális volt minden momentum. Az összes kínos, borzasztó, letagadni való, fájó, keserédes és ezekkel ellenkező tovább magasztalhatatlan pillanat mind mind annyira a részünkké vált és annyira jólesik néha elmerengeni rajtuk. Akármilyenek is, amire megmaradt nem véletlenül maradt meg és fordítva is, az ellenkezője sem véletlen.
És ezért nem elég a véna, ha a memóriából kivesznek a negatív dolgok akkor a jót leírva egy féloldalas képet kapunk. Nem lenne egy jó sztori arról mesélni hogy egész nap csak a parton ültek és minden jó volt.
Ha olyan kevés idő telt el, miért tűnnek az emlékeim olyan távolinak basszus.
