csöndablak

 Egy picit szúr még. Mint egy kis szilánk a határán. Felfele nézek ilyenkor, jobbra felfelé. Aztán számokat kezdek el össze vissza keverni és egy pillanattal később kihúzom a kalapból a legjobbat. Aztán azt mondom, hogy az a kedvencem. Így működik a lelkem. Na ki is…

-De mi lett vele? Mitől keseredett meg így?-Nem is fogsz ilyet látni amíg élsz. Lehet, hogy már nekünk se szerencsés véletlen egy ilyennel összefutni. Az, hogy nem először keresztezik egymást az útjaink, annak jelentése lehet. Tanuld meg, soha de soha...-Ne keltsd fel a figyelmüket.…

Körbetekint, néz és lát. Csoszog, aztán leül. Nem köszönt senkinek, rosszkedvűen sosem ment az ilyesmi. De visszatérve még a leülés mozzanatára, nem olyan egyszerű az mint egy normális testmagassággal megáldott embernek. Ha már itt tartunk, ember ő egyáltalán? A csapos…

Rövid lábú sétál, felfelé lassan a dombtetőn. Rózsaszín ködben, felhők között a földön két lábbal, teli talpon. Tovább megy azon, hogy kövek és sziklák tovább azon is, hogy néha felnyerít a múlt zord, ostoba patása, ő már átlép kurta lábaival mindenen. Sorsát végzi…

Minden egy húrral kezdődött, ami elpattant hangolás közben. Meleg égtájak felől zúgtak az egekből, és zuhantak alá. Mintha sok ezer madár lett volna, úgy repültek a mélybe, s aztán mintha kövekké váltak volna, zúzták szét a termést a kertekben. Jégeső volt, kegyetlen…