Neveket, rímeket keres egy személy és leül mert megtalálta. Csak van, lógatja a lábát és egy képet lát maga előtt, könyvből tépték ki. Gyermekmesék voltak, csillagok neveivel játszottak és egy elképzelés lógatta a lábát a lapos föld világvégéről. Az elképzelés kicsi volt és szőke, és arról álmodott, hogy egyszer nagyfiú lesz. Hogy kék szeme lesz és ha kitárja a karjait, akkor a valami ott lesz a kezében amire még nem is tudta akkor hogy vágyik. Most viszont a személy ül, egyedül és nézi a kitépett lapokat. Ostoba, gőgös kezek tépték szét a könyvet és de fájt holtan látni benne a szereplőket. Egy félbeszakadt srác csókolja a semmit,mert egy gonosz kéz, pont félbetépte a lapot. Hol van most az a lány? Emlékszel ugye a lányra, aki oly sokáig várta, hogy beleszeressen végre valaki. A személy leteszi maga mellé a lapokat. A széttépett emlékcsonkokat szépen összeilleszti és bár nagyon kevés van meg, azért még mindig emlékszik rá ,milyen volt. "Valakivel együtt, valakivel úgy élni, mintha össze lenne kötve az életetek." Az egyik lap alján olvassa. A másik szélén apró gyöngybetűkkel: "emlékszel még a nyárra? Vonatúton hazafelé, egy évvel korábban az úton odafelé és fesztivál, de miért vittük,ha van nálatok balta?" A személy nem érti, hogy mit érez. Egyre inkább keverednek a dolgok és a lapok, mintha magukat szaggatnák tovább. Öngyilkos emlékek, Isteni szél szaggatja a szélüket és egymásba rohannak a szálak, ha össze akarná kötni a végüket. Kétségbeejtő érzés lesz úrrá rajta, amikor megfogja a Plútót. A legkedvesebb bolygó volt és a legszebb csillag lett volna, ha a Földről másnak látták volna. Ő elhitte volna, akkor tanult meg olvasni. Kirázza a hideg, mire csak bólogat. Hát igaz, a világ végén mégiscsak olyan mint egy folyóparton ketten egyedül. Itt is fúj a szél. Nem is néz maga mellé, a lapokat lefújta a semmibe. Túl régen voltak már, túl régen volt már,hogy önfeledten hiba nélkül történtek a dolgok. Volt úgy, hogy nem félt. Reggelt keltett felkelt keresett egy poharat, teát csinált benne és míg ő a tv-t nézte ő a háta mögött ált és épp hogy megérintette a vállát, már ki is kapcsolt a tv. Nem, nem volt rossz íze a teának, de sohasem fogyott el. Talán a színe, olyan vörös volt, legyen vörös. Vörös betűkkel írt nevek, piros, rózsaszín kontúrral vésett rímek egy zsírpapírral borított asztal lapjába, de minek, úgyse olvassa el senki. Ezt az asztalt is azért lomtalanították át, ide, a semmi szélére, hátha lefújja a szél,mint a kitépett lapokat.
Megvonja a vállát és feltápászkodik. Odalép az asztalhoz, a szélére ül és keresi a szemével a csillagát. A Plútót talán? Kit érdekel, hogy bolygó. Egy kisgyerek akkor is űrhajós akar lenni, ha tudja, hogy az szkafander nélkül nem megy és mégis úgy álmodja ,hogy csak úszik a semmiben és kráterekből kavicsokat gyüjt,hogy itt lent mutogathassa majd. Aztán a képzeletnek vége. Ő még mindig az asztal szélén ül és a világ még mindig ott ér véget harminc centire a cipője orrától.
Elmosolyodik aztán és legszívesebben visszaülne a szélére. A kietlenség tátongása ,olyan hívogató mint a leugróknak az adrenalin. Nem tudta,hogy hogy kell leírni. Még mindig mosolyog. Aztán az is végetér. Visszakerül a maszk az arc megkeményedik és a lábak előre lépnek. Pedig mindig jobb mosolyogni, úgy nem sebezhető az ember, ha azt hiszi a világ,hogy boldog.
