Először mindig szabadkozom. Az igazság az, hogy elszoktam az írástól és nagyon nehezen vettem rá magam, hogy szakítsak pár percet erre. De gondolataim még mindig vannak és azt hiszem az ő jelenlétük tesz nyugtalanná annyira, hogy a végén írni kezdek. A kihagyás miértjét feszegettem legtöbbször. Mi az oka annak, hogy nem ültem le és írtam le pár sort. Nem kell feltétlenül termékenynek lenni, elég ha csak az ember elvet pár magot aztán majd egyszer beépíti valamibe. Én legalábbis így látom, de ennek ellenére amikor egy fejezetet, sort leírtam vagy nem tudtam hozzá kötni semmihez vagy annyira nem tetszett, hogy egyből töröltem.
Fél hat és hat húsz között sajnos nem sok idő van, így ez a kezdő poszt sem lesz egy terjengős, világmegváltó valami. Inkább csak a saját megnyugtatásomra írom, hogy még megy, ha igazán akarom.
A járt útról jutott eszembe egy gondolat, de anélkül, hogy rendesen körül lenne járva a téma eléggé "kolhós". (van bennem egy félelem, hogy egy nagyobb kihagyás után, egyszer kiderül majd, hogy ez a fickó egy zseni és minden szava, ami nekem gyötrelem volt, az maga a zsenialitás. Na én nem szeretnék abban a jövőben élni.)
Szóval a járt út igazi értéke abban van, hogy nem kell még egyszer bejárni.
Faragtam, körüljártam, tájba illesztettem még dobáltam mellé emlékfoszlányokat is, szóval a reggeli útjaim során azért dolgoztam vele rendesen. Az érték szó, az lehetne, inkább szépsége",. De leginkább a jelennel való elégedettség motiválta gondolat az egész.
