Beszökik és egy pillanatra megállapodva feltekint. Csillog picit, felpattan és könnyet csalva tovatűnik. Nem olyan nagy a táv csak épp százötven millió kilométer. Lehet ezért fáj annyira a szem peremén szertefoszló fény, bár valószínűbb hogy a fáradtság teszi. Nem egész öt óra telt alvással, ebből fél óra forgolódás, talán négy esetleg öt perc méltatlankodó fel-alá mászkálással. Most minden olyan hideg, didergős. Olyan kellemetlen tapintású a gyorsan repülő idő is ilyen tájban. Ez a reggeli időszak olyan kellemetlen tud lenni...
De ha félreteszi az ember a kellemetlen érzéseket és visszatekint már egy kicsit könnyebb. Mármint, nem feltétlen attól, hogy már megtette korábban, de ha megtette persze az komoly előnyt jelent, de leginkább az a lényeg, hogy megfelelő motivációval az egész olyan könnyen tud menni. Csak ki kell lépni.
Persze most is magamat győzködöm. Valami hiányzik. Nem tudom, hogy mi. Két évvel ezelőtt letoltam egy olyan márciust, hogy hűha. Pont két éve minden második reggel már kint voltam.
A kormány matt feketéje elnyeli a bejövő fénypászmát. Ahogy a kezem alatt fordul időnként mintha megcsillanna, de semmi jelentőségteljes. Ezek itt szimpla dolgok, begurulunk a házak sötétjébe, tovagördül a korai rohanás minden pillanata.
és elkezdődik a nap.
