Emlékszem még halványan, hogy merre mutattunk. Ki előre, ki csak úgy de el-el vágytunk. Kék partokon, távoli felhőktől övezve öleltük a seholt, a soha be nem következőt. Aztán ki-ki amerre az útja vitte eltűnt és felbukkant másutt. Talán megfeledkeztünk magunkról?
Ködös minden, a föveny homokos. A parton elnyúlva csak a morajlás kísér. Nincs vissza, bemosta a víz magába az elhasznált időt. Csak a most van. De itt már múlik a nyár, kószák a sugarak ritkán pihennek meg a bőrömön. Belül jobban múlunk úgy hiszem, mint kívül. Mert bár szokott, ami szokott lenni, hogy megöregszünk és nem vagyunk többé, de az milyen ritka hogy egy szomorú gondolattól napjában többször meghalunk.
Néha jó ez a tartalmatlan gyász, néha jó a semmibe törődés. Csak felrémlik az a sok elmúlt idő és az értelmetlen suhanásé.
"All those moments will be lost in time, like tears in rain."
