Fél szemmel nézem, ahogy vitorlát bont a függöny. Kék pasztell színen fehér foltok úsznak felfelé. Milyen gyönyörű ez a sötét szürkeség - ahogy gomolyog a látvány megül bennem és kihajt - csoda csintalan játék. Csak ne fájna ennyire. Bár itt vagyok megint a hangok mankóba állva stabilizálnak. Ráhagyatkozhatok, de ez az emlékekből sűrűsödött eszköz múló csecsebecse csupán. Azt hiszem saját akarata van, mint egy gondos talizmán ami akkor nyer körvonalakat, ha valami nagy bontakozik ki a felhőkből, valami olyan különlegesség amivel leporolhatom magam.
Por lepi a tagokat. Csak a mankó csillog. Fél szemmel nézem, ahogy vitorlát bont a függöny és lényem is utána indul.
