Ez klassz,szuper és csodálatos. Kékkel festettük be a tegnapot, minden sarkot. Egy percre sem nyugszunk soha meg sem állunk, bennünk a nyugtalanság talál csak talán nyugalmat. Ebben a forgásban nehéz megmelegedni, folyton fagyos rohanásban.
Időnként érzem, hogy kis zsarátnokok pislákolnak a lelkem mélyén. Én vagyok a kohó, sokszor mondtam magamnak, hogy én vagyok és habzsolok és mindent elemésztek, de ez csak parázshullásra elég. Még mindig mindent akarok, még mindig ott vagyok a kinyilatkoztatásnál ahol pódiumra állítom csak magam és verem a mellem, hogy megtettem, megtehetem és meg is fogom. Mert én nem csak egy ígéret vagyok.
Mennyi, de mennyi képpel éltünk régen. Leírtam, de a jelen hiánya miatt kihasználatlanok voltak. És most, hogy itt vagyok muszáj, de leírom újra, függönyök között lépdelek és a tűnő árnyékok nyoma húzza a vállam. Minden lépés kivisz a fényre, minden lépés visszahúz. Mintha körbe mennék, szürkülök bele míg én is azzá válok. Egy monumentum ezüstből, hiányból, csöndből.
