csöndablak

    Itt vagyok az négyes metrónak szülővárosában. Rögtön egymásután kettőt blicceltem, pedig nem szoktam. Abból egyet véletlenül, mert megszoktam, hogy van bérletem. Igazán nem volt rossz az út ide. De csak sorban.
    Rossz volt eljönni. De vígaszom, hogy csak két nap a böjt. Ez nem személyi blogom. De most rágyujtok a gép előtt. Ezt szeretem pestben. Itt magam vagyok. Ezt utálom is egyben. Bár tudom egy szóra mindig számíthatok, csak felkell vennem a telefont. Itt nincs más segítség. Milliók egyedül.
    A nagyvárosi ember bizalmatlan. Tudom már miért. Akit ez a tömeg, a hajléktalanok, kéregetők, szmog és a zaj nevel fiatalként, nem hiszem, hogy tud olyan lenni, mint a "vidéki ember". A vidéki hamar megszokja az arctalaságot, de visszatérve a saját helyére visszaváltozik. Vajon a vérbeli nagyvárosi is olyan hamar alakul át zombiból, mint fordítva? Ne essen félreértés, nem bírálom a pesti népet. Itt így lehet csak élni. Neked jönnek ötvenen mire feljössz egy aluljáróból, önkéntelenül, és te is nekik mész, mert sodródsz.
    Sok a furcsa ember. Valakinek te is furcsa vagy. Van, hogy a sok egyéniség már beleszakad a tömegbe, átlagot képez. Otthon mennyit küzdhetnek, hogy ők legyenek akik kitűnnek, aztán jön veled szembe a sétányon a 30 raszta, a gót, a hippi, a diszkós meg minden. Ki veszi észre őket? Senki. Ők is zombik, te is az vagy - na meg én is.
    Közhely, közhely hátán. Eredetileg egy bácsiról akartam írni, aki velem szemben állt a 173-ason Kelenföldtől a Móricz térig. Már nem fogom leírni, holnapra úgyis elfelejtem. A közöny tanulható viselkedés.