Fekszem az ágyamban. Behúztam a függönyt, hogy ne zavarjon a kinti lámpa villogása. Teljes sötétéség van a szobában, csak a tévén lévő pici zöld irányfény világít nem is olyan elhanyagolható erővel. Ahogy hason döglök a takaró alatt, pont fejmagasságban akar megvakítani. Én meg nem bírom levenni róla a szemem. Nézem azzal a kettő nagy fekete lukkal a fejemen. Elfelejtek pislogni, és kezd kiszáradni a szemem. Kezd elveszni a fókuszpont és homályosodik össze-vissza az a kis zöldfolt. Most épp egy neonzöld pacni.

Nem vagyok vidám. Nem igazán találom a helyem. Ide-oda mászkálok. Ide-oda vet a közösség. "Lennék én a haverod, mehetnénk játszani, de azzal jöttem most, akit utálsz." De undorító. Bár ne kellene ilyen emberekkel barátkoznom, akik képesek az utálatra. Csak az én életemet nehezítik meg - meg a sajátjukat, de az nem érdekel.

Még midnig csak bámulom a fényt. Részecskék csapódnak a retinámba, de én csak bambulok tovább. Ilyenkor csak az üres út van a fejemben és keresztül kasul jön minden amire nem szoktam és nem is szeretek gondolni. "Lassan egy éve már ennek is." - gondolom, meg talán motyogom is halkan. Most pedig gondolok egy fényképre a táskámban, aztán nem gondolok semmire...

...csak arra, hogy nem vagyok vidám.