A parton sétáltam éppen, hallgattam a tengert. A láthatár messze tűnt ,mikor a semmibe fúrtam a tekintetem és el is nyelte a világ vége a szemem láthatárát. Mint egy óriási zárt száj vagy egy pillantás után a lezárulás pillanatában megdermedt írisz és szembogár közötti láthatatlan határ,olyan volt messzeség. A hangja messze sodorta saját lélegzetemet, a hullámokat néztem és közben megpróbáltam elképzelni a teremtést. Ahogy valami láthatatlan kéz a földre eresztette az égboltot és valami irdatlan ragasztóval egymáshoz kötötte azt mindörökre. Tovább léptem és a habokban, visszanézve már nem láttam a lábnyomom. A homok formáját elnyelte a sodrás. elfelejtette hogy ott jártam. Mélyebben talán, ott vannak az emlékek. Sörös és rövides üvegek, üresen, belakottan. Rákok és más tengeri élőlények másznak rajtuk és a víz új bőrt növeszt rajtuk lassan. Az élet megy tovább odalent is, pedig csak emlékek. Valaki belehajította azt az üveget, valaki leúszik és kihozza egyszer. Képzeltem.
Sétáltam tovább és örültem, hogy egy pillanatra nem fájt az egyedül. Hiányzik mindig az, hogy a valaki velem legyen, fogalmaztam meg magamnak és elrúgtam egy kavicsot. Mezítláb sem fájt és bár kezdett hideg lenni, nem öltöztem fel. A cipőm a kezemben volt és kerestem egy emléket. Azt mesélte, hogy sípszót hallott, kísértetieset. Ahogy elképzeltem, halottam énis. Kirázott a hideg, ahogy végigjárt a félelem. Pillanatok alatt elszállt az idill ,ami eddig körülölelt és fázni kezdtem. Hiába hullottak a csillagok, visszaindultam. Nem volt már mesés nem akartam már messzebb menni. Elkezdtem félni tőle, hogy nincsen visszaút, hogy a képek között elveszek, az emlékeim magukkal ragadnak és belefolytanak egy lábnyomnyi tócsába, amit aztán elmos a tenger.
Visszaindultam és siettségemben épp megláttam a kavicsot ,amit az imént elrúgtam. Ugyanúgy ült,feküdt, volt ott ahova én rúgtam. Tehát mégis változik a part, ha nem is látszik. Nem tudom, hogy mi tükrözné jobban, hogy nem volt igazam. A sípszó alábbhagyott, ami eddig kísért és kísértett. Rájöttem, hogy míg menekültem magam elől, nem is vettem észre, hogy abbamaradt. Rájöttem arra is ,hogy nem is létezett. Viszont a kavicsot felvettem a homokból. Zsebre tettem és elindultam megkeresni a sehovát a visszaút végén. A tengernek vannak emlékei és a partnak is amit mos. Örülök, hogy eltettem azt a kavicsot.