csöndablak

Csöndesen pirkad, felnéz és itt van velem. Én csak suttogok, többször hallgatok, gondolkozom inkább. Változom és kicsit pislog, csodálkozik, -ki vagy te?-kérdezi tőlem. Én nem tudom. Ezt gondolom más is így és nem úgy látja, mint ő. Mert bár itt kék a fű és selymesen tapogatja a talpam ha rálépek, vakon mit sem ér, nemde? Nem sétálok, egyedül vagyok álmok csak álmok. Megszűntek és elvarták egymást a szálak és sálak lettek beteg nyakakra szánva. Egyet kaptam én is ,hogy a fejemre kössem. Barna és fekete csíkos volt, olyan hernyó érzetű, mikor a nyakamra dobtam a végét és nem fáztam már, hatalmas féregnyúlvány lógott a fejemről.Aztán elfeküdtem a világon, a lábam most nem lóg a semmibe és akármerre indulok csak a végtelen hív úgy, mint mikor vak vezet világtalant. Most még látok, azt hiszem érzem a színét, hallom ahogy dereng a bőrömön az szép kék az a zölddel kevert semmiség. A végtelenség maga, a fogalom vakít meg igazán. Az, hogy akármi lehet. Az ,hogy minden lehetséges.