Ezeréves szélorgonát tép a tornácon egy éjszakai fuvallat. Nyikorognak a lépcsők és néhol egy-egy cserép csap maga alá ,ha dereka alá kapott a vihar. A kertben fémvázas hintán játszik a levegő és a nosztalgia szellemet idéz két lánc között lógó deszkára. Idegen éjszaka ez, csillagtalan Holdfénynélküli és fagyos. Korhadt ,derékmagas kerítés magasodik az elhanyagolt pázsitot szabva ketté. Az egész korhadó épület ,olyan mint egy pötty az emberi tulajdon képezte terhek között félúton a szabad,végtelen világ és a halhatatlan öröklét között.
A házat elfeledte már az idő és pókháló nőtte be a beszakadt részek réseit. Az utca is megfeledkezett róla, hol a közvilágítás durva, erőteljes fénnyel csillogtatta meg az érdes beton néhol több tonnás keréknyomoktól barázdált felületét. Elhanyagolta a világ a házat és elfelejtette az ember, hogy amíg a falak állnak addig résre nyitva hagyott nyílászárókba szorult sötétség nem felejt.
Lépésektől kong az úttest úgy, mintha üreges lenne a beton. A sávok áttetszőkké válnak közben és a lámpák pillanatról pillanatra húnynak ki az utcán. Borzongás, borzalom fut végig a szomszéd házak között is, mire a szűkölő, ugató kutyák hirtelen elhallgatnak. Gyilkos csönd köszönti az ismeretlent ,aki most hogy megérkezett megáll a kis telek előtt.
Szétrebbennek a felhők, ahogy a vihar villám ostorával szántja fel az egek végtelen mezőit. AZ egész napos nyomott ,párás idő volt az a csöndes hírnök, aki ura előtt járva hallgattatja el pár pillanatra a leveleket, mielőtt az égi háború letéphetné azokat a fákról. Csörögnek is ,ahogy a betonon koppanva az ősz színeivel színezve rájuk lép egy égi könnycsepp, egy dühös érzelmű elfolytott pillanedv, mi után elszakad a cérna és a szél hullámai között fodrokat ver az igazi záporeső.
Az ajtó becsukódott és a lépcső reccsenéseinek hangjait elnyelte a viharos időjárás otromba muzsikája. Az utcán csend van és sötétség, ebben az egyetlen fényforrás most a kis házból kiszóló apró fényforrás az ebédlő ablakában. Egy pillanatra szakad csak meg a kiszűrődő fénysugár, mikor elrohan előtte egy árny, az éjszaka udvarlójáé.
Azt beszélik, hogy a háton futkosó borzongás és a nyári éjszakán kánikulában az ember hátán futkosó hideg is tartozik valakihez. Valaki vagy valami tudja, hogy miért suttognak a fák ,ha eljő a sötétség és nincsen emberi fény se közel se távol. Beszélnek a növények is, mert minden élő érzi azt az emberfelettit, aminek már a közelségétől is megvadul a képzelet.
Sorban húnytak ki a fények mögöttünk, rohanni kezdtünk de már tudtuk hogy nem ússzuk meg szárazon. Éjszaka volt, talán fél-egy környéke nem tudom biztosan, de nagyon fáztunk. Lementünk fürödni a partra, de hideg volt a víz. Nem kellett volna, mert épp hogy bementünk és elkezdtük megszokni a vizet a feltámadó szél miatt el kellett indulnunk visszafelé. Az utat két oldalt sövény választotta el a járdától és két-három méterenként ,hol a kerítésekhez tartozó kapubejárók betonlejárója vágta ki magát a növények közül, hol egy fa magasodott fölénk úgy, hogy eltakarta a közvilágítás fényét. Meredeken sétáltunk felfelé, dideregtünk és éreztük, ahogy körbenyálazza száradó testünket a vihar szele. Épp elindultunk egy hosszú egyenes ,előre jól belátható útszakaszon amikor visszapillantottam és megláttam, hogy sorra kapcsolódnak le mögöttünk a lámpák. Másodpercenként egy koppanás, kattanás jó hangosan úgy, hogy túlharsogja a fölöttünk dühöngő orkánt és az amúgy is kísérteties fényben úszó utcát vaksötétbe változtassa. A mellettem sétáló vállát érintettem meg, mire az rámnézett kérdő tekintettel. Hátraintettem, és mondtam, hogy ne nézzen hátra.
A lépcsőház ajtaja előtt álltam egyedül. Éreztem, hallottam a kattanást ahogy a kulcs a zárba hatolt és elfordult. Nem csuktam be magam mögött ,hagytam hogy az automatika illessze a helyére az ajtót. Az első lépcsőfokon volt a lábam, amikor furcsa zajt hallottam felülről. Mintha egy nagyobb bogár vagy egy könyv zuhant volna alá a sötétbe. Nem foglalkoztam vele, de kellően megijesztett ahhoz, hogy a sötétben elkezdjem megkeresni a a lépcsőház lámpakapcsolóját. Nem szoktam vele foglalkozni, mert általában vagy nem egyedül jövök haza vagy úgyis lekapcsol a fény, mire elérnék a lakásomig. Szóval fölösleges. Pár pillanattal később megtaláltam a kapcsolót és a halk kattanást, amit a lenyomásakor hallatott a műanyag megtoldotta a ház ajtajának csattanása. Hátranéztem, nem láttam senkit se belül, se az üvegajtón túl. Megvontam a vállam és még egyszer rácsaptam a billenőkapcsolóra. Utána szinte futva ,kettesével vettem a fokokat. Azon járt az agyam, hogy mitől is félek igazán. Talán nem magától a félelemtől? Szóval félek? Egy emelettel a lakásom előtt lekapcsolódott a lámpa. Nem tudtam, hogy ezen a szinten hol van a kapcsoló, mert bár azt megfigyeltem, hogy minden szinten máshova került valamilyen oknál fogva, azt nem jegyeztem meg, hogy melyiken hol van. Újabb vállrándítással intéztem el és mostmár félszegen szaladtam felfelé. Fél úton voltam két szint között, amikor újra meghallottam azt a furcsa hangot egybekötve a lépcsőház ajtajának dörrenő csattanásával. Lépteket nem hallottam csak a saját zihálásomat, ahogy rohanvást szedem már szinte hármasával a megmaradt fokokat közben zsebemben kutatva a kulcsom után minnél jobban sietve, hogy távolabb tudhassam magam az egyre közeledő csapkodó, zizegő zajtól, mely mintha szárnyakat növesztett volna közeledett a lépcsők között felfelé egyenesen felém. Megvan! Közöltem le hangtalanul diadalittasan, mikor a kezembe akadt kulcsot szinte elsőre toltam be ajtóm zárjába. Elfordítottam, belöktem az ajtót és becsaptam magam mögött. Magamon kívül voltam és az ajtónak dőlve lihegtem. Nem is a fizikai, a lelki terhelés miatt éreztem úgy, mintha egy mázsás súly lenne a gerincemre, a csigolyáimra aggatva egyenként valami láthatatlan kampóval. Csak vettem össze vissza a levegőt, amikor előttem a sötétben megmozdult valami...
Az alak kilép házból és a tornácról figyeli ,hogy dühöng az vihar. Becsukta maga mögött az ajtót és a szunyogháló csattanása után ,térdig érő galléros ballonkabátja zsebéből előkerült egy doboz cigaretta. Szájából lóg az izzó szál és a füstöt elkapkodja róla a tomboló idő könyörtelen lélegzete. Ebben a káoszban is látni a szívdobbanásokat, az elsőt , az utolsót is ugyanúgy. Míg baljával megigazítja fején kalapját jobbjával kabátja gallérját húzza kicsit feljebb, közelebb a fejfedő karimájához. Közben a légmozgás, mint jóindulatú hamutálca sodorja el a semmibe a leégett papír és dohánymartalékot képzeletbeli karjával. Pár pillanattal később ujjai közé veszi a leégett dekket és az ebédlőablak alá pöcköli. A benne még égő zsarátnők fényétől láthatóvá válik a kitört ablak alatt csorgó fekete folyadék erezete a szúrágta pallókon. Felülről az első fokra lép és mosolyát felnagyítják a vállára eső víz cseppei. 'Ha az ember vére vörös, milyen színű lehet az angyaloké?'
