Néha Zöldhályog előveszi a pennát és forró gólyavérbe mártja a hegyét. Társai ilyenkor mély álomszerű képet látnak az ég felől feléjük zuhanni, úgy mint az ablakból elengedett téglát ahogy fejre ejti a kéz és a jól ismert láthatatlan erő. Ilyenkor forró kénnel telt barlangba kúszik a tudat és felizzik az elme mélyén szunnyadó legmélyebb érzékiség. Ilyenkor mindannyian, a legmélyebb álom közepette a teremtőtől legmesszebb eső világok egyikén a szűkszavúak birodalmában új-lakónián találják magukat.
Ám egyszer megesett, hogy Zöldhályog mikor írni kezdett ,nem a társai hanem ő veszett el. Tolla nélkül pedig, olyan világokban hol a madár se jár...se gólya, elveszett lett ő mint az ujja a többi nélkül, társak nélkül egy idegen világ szélén. Ezért ott leült és lóbálni kezdte a lábát. Érezte, hogy törött nagylábujja csak úgy mozdulatlanul lifeg és suhan a semmiben, de abban nem volt biztos ,hogy fel fogják ébreszteni. Lehet, hogy arra gondolnak most társai odafent: "Olyan régen volt boldog az biztos, hogy fel nem kelthetjük!"'
De nem tudták a jámborok, hogy ő az igaz révedő. Nem szól, nem parancsol soha utat nem mutat, de felébreszt ha kell, ha az álom rosszra fordul és a vízió rémet szülhetne. Ezért nem aludt ő soha, ezért volt fáradt mikor kipihenten ébredt társai között vigyorgó szájjal mesélték ,hogy mit tett velük új-lakónián az a sok szűz ,a világon ahol a test dominál és nem a szó. Egek, most itt van ő és vezetés nélkül arra vár, hogy felébresszék minél előbb, mert ha egy rém erre jár...
Most is arra vár titkon ,hogy felébresszék. Hogy elzúgjon feje felett egy gólya és ő pennáját újra vérbe mártva álom céhek mestereként a világnak új mesterművet adjon. Megismételhetetlen, gyönyörű műveket mivel a reggel úgy kel az ébredővel ahogy kell és sohase morcosan.
