2008. Január - Vallottam már ilyet 1
Sosem fog elmúlni, a szívem mélyén őrzöm. Meggondolatlan voltam. Hullócsillag, lehullott szempilla - mindig kívántam. Mindig ugyanazt, de nem a megfelelőt kívántam. Azt kértem, hogy ő legyen az igazi - talán teljesült - azt kellett volna kérnem, hogy örökre szeressük egymást.
Egyszer elmondtam valakinek mi lesz, ha neki nem én vagyok az igazi. Azt mondtam, akkor mást kell boldoggá tennem és talán ő is boldoggá tesz majd engem, de az már nem az lesz. És ő szomorú volt, mert félt, hogy ezt neki is be kell látnia, mert talán most már nem... de akkor hasonlóan érzett.
Véres ez az érzés. Álmok és fantázia az örök bilincs mely összeköt. Lassan kikecmergek, egy negyed év telt el. Feledteti az érzést, ideig, óráig a szeretet amit kapok és adok. De mély ez a vágás mindkettőnkben, szinte horror ahogy fröcsköl vérünk a barátainkra, kapcsolatainkra. Úgy éljük túl ha elszorítjuk, s majd elvérzünk egyszer, vagy talán meggyógyítanak, vagy végül sebeinket összenyomjuk, mint ahogy őz simúl anyja derekához. Ekkor a seb eggyéforr, a fájdalom szenvedély lesz, s mi örökké élünk majd, mert azonnal meghalunk. Nem eresztjük egymást, mert sírunkban is együtt sírunk, elégünk vagy férgek lakmároznak sokat megélt testünkön. Nem számít majd mert, ekkor mi már messze járunk, s szférák zenéjét hallgatjuk felhőkön ülve, lábunkat a szenvedők sokaságának feje felé lógatjuk. Boldogan, tudva elnyeritek egyszer ti is mire vágytok.
Ez csupán képzelgés, ne kérdezz, ne vonj felelősségre. Álmomban kiteljesedett, életben hűvös volt és gyönyörű - csak mint először. Fekete holló volt a szürke napon, sárban, szélben rendíthetetlen. Ő magabiztosan, én szinte ájultan, majd mindketten zavarban, harag nélkül: hogy vagy? - jól voltunk. Szívem összeszorult, gondoltam megölelem, talán engedné, de nem bírtam mozdulni. A gondolkodási időnek vége volt. Jött kire várt, s én mentem oda ahol már vártak. Láttam tovasétálni, nem fárasztotta hollószárnyát. Földig feketében, füstként lebbent, kecsesen. Én remegő lábakkal távoztam, zavartan.
Méregért nyúltam, szikrát pattintva, s gyújtottam a végére. Mélyeket szívtam, kileheltem a szürke lágy füstöt, talán a lelkemmel együtt. Majd a telefont fogtam, és felhívtam a valóságot. Azt mondta már vár rám és hogy szeret. Én pedig azt, hogy 20perc és ott vagyok.
