csöndablak

Kék fényben láttam villódzani a gerincem. Mindenki látott már neonfényben tündöklő fehérséget, mi kikelve magából átadja magát valami egzact hihetetlen kékségnek. Ilyenek voltak a csonjtaim. Végignéztem a kezemen. A karom égett, az ízületeim olyanok voltak ,mint sok apró sötétkéken ,de befelé világosodó ,izzó csomók. Nem hittem el amit látok, kitágulhatott a pupillám ,mert mikor az üvegre nézett, a szemem kinevetett. Lapockámról leváltak az aprón izzó szálak, agysejt szerű finoman érző idegszálak ezreit láttam felvillanni oroszkék háttérben, gusztustalan románkék száraikkal elválni és végül a fekete semmiben megszűnni ,messze tőlem.Az egész a koponyámból indult, végigfutott a csigolyáimon és a medencecsontomig hatolt az a hihetetlen mély elképzelhetetlenül tengerkék színösszeállítású szépség. Egész testemben izzottam, pedig megszűnt a bőröm, megszűnt a húsom, és minden más is. Összeált egy kép magamról, rólam egy gusztustalan csendélet, széndiokszidot szállító kékesvörös vénából keverve. Képtelen és nevetséges volt, ahogy ültem és magamban könyörögtem,hogy kapcsolják már fel a villanyt. Nem lehetnek ilyen kegyetlenek, mert ez a csodálatos valami, úgy kínzott, mint a legrosszabb érzések közül a legrosszabbak szokták az embert. Nem fizikai fájdalmat jelentett, mentálisat. Teltek a percek és már lemondtam mindenről. Az életem egy fabatkát sem ért, és csak a térdkalácsaim, térdeim két izzó pontjára tekintettem felváltva. Elengedtem magamból a lelket, elengedtem magamat és lassan elkezdtek kihűlni belőlem a színek. Pár perccel később már csak a szememben égett valami egészen hihetetlen és leírhatatlan fény. Ott áltam íriszeim közepén, és nem akartam meghalni. Nem akartam kihúnyni és vártam, várattam a testem. Ez nem az a nap, suttogtam lélektükreimnek ,míg fel nem kapcsolták a villanyt. Három perc volt csupán, felébredtem és leszáltam. Kint esett az eső, és narancssárgán derengett kék csontjaim bőrén a közvilágítás...