csöndablak

Csillagos az ég. Sétál. Nem telik el perc, anélkül, hogy ne akarna megfordulni. Mi történne ha valaki futna utána? Mi lenne, ha? Aztán, a jó döntések, azok a jó öreg korlátok ,amik között az ember megóvja magát, saját magától. Jó döntés volt, jól tette, feljött, eljött és ezzel megkönnyítette a másiknak a helyzetet. Talán magának is jóttett ezzel. Kevesebb sör, kevesebb füst, kevesebb szocializálódási lehetőség egy olyan közegben ,amit már többször, több szájízzel bírált.
Nem néz hátra. Nem történt semmi. Elmegy a városházáig, ott megnézi telefonja számlapját. Még van tíz perc a busz indulásáig, akkor kimegy a végállomásig. MIközben sétál a városháza előtt, felnéz.Nézi az árnyékokat a falon, az elemek között megbúvó láthatatlant keresi. Azt mondta,hogy tekints fel. Hát feltekintek, de mi értelme? Attól még ,hogy én nézek fel valakire, az a valaki ugyanúgy depressziószögből néz le rám, ugyanúgy depresszív és lehangoló ,mintha a földet nézném és szinte laposkúszásos tekintettel másznék az utcán. Nincs különbség.
Utálatosnak érzi a tudatot,hogy nincs kinek elmondani,hogy jól döntött. Hogy kibaszottul fáj, és rossz érzés. Egyszerűen kellemetlen volt letenni az üres korsót a pultra, elmenni a kabátjáért és azt mondani, hogy muszáj. Semmi sem muszáj, minden csak akarat kérdése.
Felszáll a buszra. Leül a sarokba, az előbb tette le és már megint. Csörög ,beszél és megint leteszi, és leszáll.

Ajánlás: 1 , 2 , 3 ,