Aztán megint itt vagyunk. Rakjuk magunk köré, kockáról kockára ,úgy mintha soha nem akarnánk ledönteni. Nem is akarjuk, de az idő megteszi. A sorsunk edz minket, ott állunk és kőműves kezeinkkel magunkból teszünk mindig egy kis darabot abba a falba. A kockákat össze kell kötni, kell a kötőanyag. Sok színű tégla van, bizalmasok, sárgák, pirosak, szerelmesek, búsak, repedezettek, töröttek és más elsőre nem szembetűnők, szürkék egyszerűek. Sok színű, sok tornya van. Ha az ember várában sétál, csodálhatja a falakat, de csak addig, amíg valaki, be nem költözik. Akkor már szűk lesz az ami eddig védett, óvta a lelked. Lassan omlani kezd. A burkolat repedezik, a fal talapzatában remegni kezd. Az egész, a munkád egy pillanat alatt a semmivé lesz, és a végén rájössz,hogy ha elveszted azt aki lerombolta neked, kezdheted előről az egészet. A legerősebb vár mégis az, szerintem, akit a falak közé nem engedsz, de hagyod hogy lerombolja. Mert ha megérdemelte, ő áll majd be téglának a falba. Ő lesz az, aki az egészet ,az ami te vagy úgy magának akarja, hogy nem üldöz el másokat. Milyen az ilyen ember? Van ilyen egyáltalán?
Az viszont vagy egy van, vagy tizenhárom, abból a fajtából, amiből egyet se érdemelsz meg, aki majd várad lesz, tornyod, falad, téglád, és ott áll majd melletted. Az ilyet nem találni szokás, az ilyen megtalál téged, de a másik ember, aki bontott, de messzebb áll tőled, majd hagyja, hogy csak második legyen.

Ezért jók az illúziók, elhisszük,hogy az ember mégsem gyarló egészen. Elhihetünk dolgokat, amik nem feltételehzetőek, dolgokat, amiket csak képzelünk, vagy amiért csak létezünk...