Ringanak a pillanatok a fák ágain. Fújja a szél őket, mintha bent lenne , nem kint. Ring a szilva, ringanak az örökzöldek fölött a kék aranyú pestisek, nyár adta át, most a cefrében érnek már a termések. Gyertyával lép be a kamrába, az pislákol, nem alszik el, tovább megy. A feketeség kisimul mögötte, és minden ami egyszer volt, a szövetbe kerül. Belevonták, átszőtték, kihúzták és újra elkezdték. Szép mintája lett, rohannak a szavak, hová szaladnak, nem tudja az aki csak kérdez. Ringanak, ringanak a szellő szavától, és az ágak alatt, a fűben megfekszenek a tudattól a poloskák, hogy vannak lények, kik csöndesebben dúdolják, még náluk is csndesebben. Botfülű sáskák hada, mindenütt csak rigolyás vacakok, csigaházak, tájképeken úszó nyálas csóvát a papíra fektető vak, halandók. Nem mások ők mint névtelen szereplők, történet a papír alatt, és fölött és benne a szövetben.
Feljön a pincéből. Elaludt a gyertya. Valaki meghalt, elitta az oxigént előle a nehezebb, hát leszált és elfeküdt a kövön. Beleszippantott egy nagyot, ez következett. Az öregek elmennek, jönnek az újak, vándorok éneke, végtelen katlanban fekvő holtak, mind mind varjak száltak fölöttük.
De még mindig ringanak. A fák néha benéznek az ablakon, a szél bent jár, becsapja az ajtót, ablakot. A huzat is körbenéz, rájuk nézni nem mer, ki az ki hintázik egy kertben, de hinta nélkül nem mer?

Fáradt, még három perc, könnyem folyik az arcomon, nem érzelem, csak fáj a szemem, mert hintázik a kép, és húzódik az alkalom...három órát még...aztán kelek..