csöndablak

Kísérteties fényben úszik az utca, a közvilágítás villódzásától még erőteljesebbé téve a bizonytalanságot.Bújkál a Hold és szélcsendes pára nyomasztja a levegőt. Eső utáni nedvesség uralja a betont, a házak előtti pázsitot, a fák leveleit.

Fehérre meszelt derékmagas kerítés kis kerti kapuja nyikorog csöndesen. Kopott réztábla, törött sarkú, azt állítja, hogy vigyázz, mert a kutya harap. Pár éve már hazug a tábla, árulkodik a tornác rejtekében árválkodó kutyaház. Lakója a kerítés mellett egy juharfa alatt őrzi most a nyugalmat, a békét. Kis út vezet a lépcsőhöz, öreg lécső, elhagyott tornácon még rebegő hintaszék játszik az árnyakkal, ahogy az utca fényei átfutnak a háttámla körvonalain.

Sáros nyomot hagy a betonon, fellép a járdára és becsukódik a fehér kertkapu. Finoman bekattan a zár nyelve és az árnyék ellép mellőle. Az előkert világa bezárult, a cserjék levelei egy dallamra susognak már a házat ölelő sövény neszeivel. Finoman fellélegez a pázsit, aztán újabb nagy levegőt véve elbújik a sötétben. A sárnyomok belevesznek a fűbe, apró szisszenés, aztán a kert kihalt lesz.

A tornác fája, először aprókat sikolt. Kellemetlen hangjával riogatja a házat, de aztán a rikoltás elveszik, mikor a szunyogháló finom csikorgással becsukódik. Sötét narancssárga fény van a falakon. Az előtérben a kabátok régi időkről mesélnek. Elmúlt időkről, fényes férficipők kényes rendbe rakva. Mosolyog a sötétség, és komolytalan voltát megerősítve, saját kabátját akasztja az egyik gazdátlan fogasra. Nem ürítette ki a zsebeit, kezei égett szagú rettegést súgnak, pokoli hőségről mesél az égett bőr, ha az utcáról beleső ibolyaszín fénytörés rápillant.

Halkan bocsánatot kér, nem veszi le a cipőjét. A lépcső felé indul, és bár lassan, de úgy mintha itt lakott volna, mintha most is hazajött volna. Át a hallon, pillanatra megáll. A díványra pillant, és bár nem szokott fölösleges mozdulatokat tenni, most kalapját emeli meg aprón tiszteletteljes tekintettel beteg arca fölött az üres kanapé ,a kandalló, és rajta a képkeretben rá visszanéző gyerek képe felé. A mozdulatsor végén, magában suttog még, pár szó. Nevetés hallatszik. A lépcső mellett a felmosóvödör félve tekint körbe, egyedül hagyták, most itt van és retteg. Milyen álom az ahol, szenved az álmodó?

Összesúgnak a képek a falon, recsegő fény kúszik rajtuk,s ahogy a szemfehér boltozatból áradó Holdfény a korlát fölött behálózza a plafont elfogynak a fokok a lambéria mellett. Jobbra kettő, balra egy, hol lehet most a gyerekszoba? Hol vannak itt a gyerekek? Nincs aki felsírjon, nincs aki rémálmos ébredésével őrizné a házat? Hiba.

Megtalálta azt amit keresett. A gyerekszoba üresen, nyugodtan hirdette kihasználatlan voltát és ő az ajtófélfának dőlve nézett végig az öreg használati tárgyakon. Nem kellett behajtani az ajtót, nem volt zárva, mégis minden ,olyan mint régen. Mint mikor legutóbb itt járt. A kiságy széle megtörten, tépve lóg azóta is. S a posthipnotikus zajt, a kaparászást hirtelen felváltja saját hangja, mit most suttogva ismétel. 'én vagyok a fogmanó, nem kell sírni...'

Megunta az emlékidézést, vigyorogva fordul meg és indul el a szemközti szoba felé. A korlátra téve finoman simogatja a síkos faburkolat égett tenyerét,ahogyan hangtalanul csúszik végig saroktól, sarokig. 

Az ágyon hajlott alak. Fáradt szemein sok sok év rémálmával, gyötrelmesen átvirrasztott éjszakák ráncaival, mit a mimika, a megöregedett bőr soha nem fog elfelejteni. Nyitott szemmel fekszik. Hanyatt és a plafont nézi, finoman szuszogva.
Az idegen megáll az ágya mellett. Eltűnik a mosoly, és néhol kisimulnak a lángok szarkalábai. Eljött érte. Ahogy eljött már a többiekért is. Pillant a franciaágy üres oldalára nem tagadva már az üvöltő lángokat, mik belülről emésztik egész énjét.

'Hát eljöttél.'
'El.'
'Elviszel?'
'El'
 
A hegyezett kötőtű keresztülsiklik a bordák között, csókolva a szív kamráit, vérrel szennyezve össze a lepedőt. A kéz a csuklóra kulcsolódik, a válasz pedig beleég a retinába. A kimondatlan kérdésre, a választ illetően csak annyira futtota, hogy az az indok, hogy nincs indok.

Az előszobában megáll. Kiveri cipője talpából a sáros salakot, aztán leakasztja kabátját a fogasról. Az ajtó mellett a szögről levesz egy kulcsot, aztán kilép a tornácra. Maga mögött behúzza az ajtót és kulcsra zárja. A szunyoghálót finoman behajtja és egy régi nótát fütyörészve, elveszik az éjszakában.