Értelmetlen romantikus. Nem érti meg senki. Sétál a romokon, és a múltat nézi. Varázsfelleg neki a táj, ha néha eszébe jut, és pont úgy süt a nap , pont úgy fúj a szél. Fölösleges annak lenni, lényegtelen ilyen életet élni. Minek a múlt, ha nem tanultunk belőle, minek a más múltja, ha vettünk lényeget belőle? A romantikus lép, és még mindig a romokon, arra emlékszik, amikor e nyomokon kiontott belű katonák dicső halált haltak. Kesereg is ezért, hogy ő él, és nem veszik el az életét valami dicső célért az égiek. Aztán elsétál a vártól. Megáljt parancsol neki a vágy, és visszanéz. De szép, de szép volt amíg állt, amíg a falak óvták az orom orrát, a torony süvegét, a templom keresztjén csillogón néző napszemét.
De már nincs, elmúlt. Hajtja le a fejét, és a romantikus kőbe rúgva, lavinát indít el ,ismét okot adva arra,hogy elngondolkozzon, régen a kavics is szebben szált valahogy máshogy,jobban. Szebb volt az íve, s akit eltalált, az valahogy kedvesebben, nyugodtabban mondta, hogy az 'anyád rugdosd kövekkel.'.