Őrület!
Magas hegyben kicsi ház, belenézel mit találsz?
Nem látsz benne senkit sem, eltemették, elrohadt.
Most ezt kopizza, sorsa, búja lett mert a városi,
a közember lemásolta ,a hegyi ,halott, ha úgy tetszik
Jeti életmódot, és kis, jól berendezett panelkonyha
éles szemű vaskancsók, alumínium, vagy más olcsó
de mégis hasznos kerámia közé, patkánylyukakba
költözött, ez az élet, ha megéred, te is ilyen lehetsz
s élted élheted hering módra, ha ezt kívánod a sorstól
csináld, az élet szar, ha úgy érzed, virágok közt
fűvel, vagy fű alatt, ugyanolyan mint a betonban
kéthárom börtönablak mögött,csak neked egy kibaszott panelban
Aztán, hogy hold
Ezer ég és Holdfényben, szikrázik a teríték, villogatnak
kopasz népség, motoznak, néznek, sötétben bringával
gödrök, árkok, ágak, ha nem férünk, vigyázz mert arcon
pofán vág a sors keze nem én leszek, azok az ágak
nagyot ütnek, hogy áll a hajad, nem értem, nem szél
és mégis fújnak, pedig nincs bennük, utálat, utálhat
aki nem szeret, de minek, ha csak egy rúgás, megbánt
gondolat csupán, elmúlt idők emlékére, gyűlölt pillanat
ezerévi szenvedés, gitárhúr ha pattan, eldobta a kockát
kidobta, gurul, gurul mégis tovább, és a számokat csak
szórja, veti, ez a helyzet, nekiveselkedik, és hiába tolja
a lükverc gépiesebb, ha az embert húzzák, vonják, hideg,
de három színpad, vagy csak kettő, nyugodt lélek,
zárkózott ,és de mennyi, mit fog, ha bokorból kicsi vukk
ugrik, a fajátékról lenéznek, kik ők, mit tudnak, ha mindent
miért, jó így vajon, vagy mégsem, kék a zöld, a zöld az kék
a normál durva, a durva ordibál és üvölt, visszafolyt a kép,
ugrik a láb, egyhelyben él, ez csak város, de ha megállni
kéne már egy kényszer,egy cselekvés, egy pont egy mosoly
ami víg, és jó, törölni múltat nyom nélkül, csak az, csak lenne jó.
Aztán persze fehér foltok, ki merre hogyan,
folyóparton érte reggel, a fekete alkonyat
mire végre, mostmár késő, eljött az a reggel
minek tetején egy másik arc,más mellett kel
bogozd ki, vagy ,hogy így legyen, autó egy
szerpentinen, de ki tudja merre tart, vagy
csak vörösen lángol a karma, ha pók mászik
meztelen plafon alatt, pont úgy pont úgy
Angliában ébredni, nem hid alatt, nem fölött
nem parkban, nem erdőben, hiába a meleg
időben otthon, pont itt és ott, megint csak
szavak, színek nélkül, érzelmek, kik egy képzelt
egy kitalált életet festenek cseresznyés füstködben,
leporolt polcok mellett.
Magas hegyben kicsi ház, belenézel mit találsz?
Nem látsz benne senkit sem, eltemették, elrohadt.
Most ezt kopizza, sorsa, búja lett mert a városi,
a közember lemásolta ,a hegyi ,halott, ha úgy tetszik
Jeti életmódot, és kis, jól berendezett panelkonyha
éles szemű vaskancsók, alumínium, vagy más olcsó
de mégis hasznos kerámia közé, patkánylyukakba
költözött, ez az élet, ha megéred, te is ilyen lehetsz
s élted élheted hering módra, ha ezt kívánod a sorstól
csináld, az élet szar, ha úgy érzed, virágok közt
fűvel, vagy fű alatt, ugyanolyan mint a betonban
kéthárom börtönablak mögött,csak neked egy kibaszott panelban
Aztán, hogy hold
Ezer ég és Holdfényben, szikrázik a teríték, villogatnak
kopasz népség, motoznak, néznek, sötétben bringával
gödrök, árkok, ágak, ha nem férünk, vigyázz mert arcon
pofán vág a sors keze nem én leszek, azok az ágak
nagyot ütnek, hogy áll a hajad, nem értem, nem szél
és mégis fújnak, pedig nincs bennük, utálat, utálhat
aki nem szeret, de minek, ha csak egy rúgás, megbánt
gondolat csupán, elmúlt idők emlékére, gyűlölt pillanat
ezerévi szenvedés, gitárhúr ha pattan, eldobta a kockát
kidobta, gurul, gurul mégis tovább, és a számokat csak
szórja, veti, ez a helyzet, nekiveselkedik, és hiába tolja
a lükverc gépiesebb, ha az embert húzzák, vonják, hideg,
de három színpad, vagy csak kettő, nyugodt lélek,
zárkózott ,és de mennyi, mit fog, ha bokorból kicsi vukk
ugrik, a fajátékról lenéznek, kik ők, mit tudnak, ha mindent
miért, jó így vajon, vagy mégsem, kék a zöld, a zöld az kék
a normál durva, a durva ordibál és üvölt, visszafolyt a kép,
ugrik a láb, egyhelyben él, ez csak város, de ha megállni
kéne már egy kényszer,egy cselekvés, egy pont egy mosoly
ami víg, és jó, törölni múltat nyom nélkül, csak az, csak lenne jó.
Aztán persze fehér foltok, ki merre hogyan,
folyóparton érte reggel, a fekete alkonyat
mire végre, mostmár késő, eljött az a reggel
minek tetején egy másik arc,más mellett kel
bogozd ki, vagy ,hogy így legyen, autó egy
szerpentinen, de ki tudja merre tart, vagy
csak vörösen lángol a karma, ha pók mászik
meztelen plafon alatt, pont úgy pont úgy
Angliában ébredni, nem hid alatt, nem fölött
nem parkban, nem erdőben, hiába a meleg
időben otthon, pont itt és ott, megint csak
szavak, színek nélkül, érzelmek, kik egy képzelt
egy kitalált életet festenek cseresznyés füstködben,
leporolt polcok mellett.
