Kis szilánk, kis síró, rívó szirom. Elfújja lassan a szél és pici lángra lobban majd egy erdőtűzben, valami lesikló vízözönmentes övezet kellős közepén. Csak egy pillanatig volt egész ez a kis szilánk, sokáig nem is hitte volna ezt a pillanatot, ez az egetlen, agyatlan, egyetlent. Túl jó, túl tökéletes volt, egy percig halál szélről zuhatagot látni és annak a legszélén úgy lovagolni ,mintha erre teremtették volna. Minden tökéletes, minden tökéletlen, ez volt a vízben és a csöppök meséltek, míg fölötte a kis szirmot, törött virágról származót nyugtalanul dobálta a szél. Kegyetlen az összhang, fura az egész ezt üvöltötte a csobbanásba, pisztrángnak, ki ugyanúgy benne van a körforgásban csak épp ,hogy felfelé.
Nem, nem nézek bele. Episztolát sem varrok, minek farzsebre. Benne foglaltatik az egész. Egy pillanat, csak nézz rám, énis ezt teszem és már nem is értem, hogy miért pozitív a tudatlanság ennyire a szememben. Visszahatnak a gondolataim, megütnek a dallamok új világ én még mindig itt vagyok, és pillanat.
""Csak egy levél az egész, hiába fújja már, ha pocsolyába van taposva, nem repül tovább.""
