Van egy olyan alakom amit ritkán használok. Egy megszokott magatartásforma. Valami olyasmi, hogy testben jelen vagyok, de igazából teljesen máshol járok. Ez nem az a standard dolog, hogy elbambulsz az előadáson, ötleted nincs mit magyaráz az előadó és ábrándozni kezdesz. Vagy amikor a szüleid épp beszédet tartanak, arról mit kellene tenned és mit nem, te pedig csak bámulsz ki azon a hülye ablakon és nézed azt a hülye faágat, rajta a hülye madárral, a szájában a hülye kukaccal. Ez inkább az a védekezőmechanizmus ami ment engem attól, hogy meggondolatlanul járjak el.
Nem olyan rég - a napokban - szükségem volt erre. Illetve utólag rájöttem, hogy nem lett volna rá szükség, de használtam. Beszélgetni voltam valahol, de a kétirányú kommunikáció nem sikerült. Hát csak meséltem. Meséltem mosolyogva, üvegtekintettel. Teljesen máshol voltam. Hosszú ideje először nem a múltban és nem vele. A hófehér jeges jövőben voltam, egyedül, elégedetten, boldogan. A szavak csak úgy szaladtak ki a számon, közben nem néztem semerre. Pislogás nélkül meredtem előre. Közben a hallgatóságom jobbomon és balomon figyeltek rám. A szemem gondolkozott, a ajkam boldog volt és ontotta azt amit hallatni akartam. Belül körbecsodálkoztam a gyönyörű világot. Furcsa, ha le sem hunyod a szemed mennyi mindent láthatsz, de a legszebb mindig abban a pillanatban jön amikor már a csarnokvíz is elpárolgott s ösztönösen lehunyod a szemed. Nyitott szemmel álmodni jó.
Visszatérve: Örültek, hogy tervezek. Én pedig örültem nekik. Ők az egyetlenek, akik nem mondják soha "nem értelek" és nem azért mert hazudják, hogy ismernek. Látom, hogy megváltoztak és ők látták,hogy én is. Értenek még, de a kapocs nem annyira életszerű már. Engem hív a szeles fehér világ. Ha lesz aki követ, szívesen fogadom, de a vágyakozást, a hóban nyom nélkül elásom. Magam csak egyszer hívok társat.
Te nem közülük vagy. Na... mondd nyugodtan: "nem értelek". Kicsit sem leptél meg. Az ajkam most is boldog, a tekintetem most is oda réved.
"Missä olen?"
