Az utca fénye sütött be az ablakon. Narancssárga aranyfolyó mosta ágyának királyságát és rettegett az úr a vánkoson, a dunyha alatt ,mert ismeretlen rém nézett vissza ,ha a szekrény ajtaja megnyikordult és végtelen mély száját felé nyitotta. Fele királyságát adta volna érte, ha valaki jön és rendre inti az ismeretlent. Nem érte el a kapcsolót, messze volt az a kis karnak és ha elindulna, a névtelen rém elérné és hiába sikítana. Megnyikordult megint, az ágy és királya megrezdül,mintha megfagyna a vére. Könnybe lábadt szem sír fényért, egy pillanatért, de a szülők messze. Az üres csöndben ott van a fekete semmi, a hideg, érces ricsaj, a szűk morajlás az ütemtelen zajban, ha egy zár kattan vagy egy támasztott könyv elesik. Ha a polc megreccsen és az álom nem jön és nincs gyógyír, nincs megmentő.A kis száj elgörbül, könnyeket nyel halkan. Ő, a király retteg, apró karja hideg verejtékbe fordul és a kis takaróba csavarodott kupac már a szörnyű ketrectől a ,ruhásszekrénytől a legtávolibb sarkán az ágynak kuporog. Hova bújjon, ha nem léphet le? Andalító fénye a télnek eljött, korán lett este. A közvilág ég még, de mi lesz ha lekapcsolják? Mi történik ha kimarad egy perc és míg visszahozzák, pár pillanat alatt elvette a király életetét egy-egy szörnyű kar vagy karom, s a vánkosos trónus alatt csak ott hever majd egy harang jelű hajtott szélű korona jogarral?
A Hold árját a csillogás elmenekíti az ágy falára, az utca fényeit pedig elnyeli az este világtalan szeme közül az egyik. A szem lecsukódott, a király alszik már, s míg ő álmodik, a szekrényből kibújó szörnyeteg koronával játszik.
