Rúgja a port a srác és vár, hogy végre leessen rá valami fehérség. Keresi a felhőt az égen ,de még mindig csak kék az ég. Hiába villámlik, hiába zúg most felette az a zöld mennyezet, megálmodta akkor is ,hogy ha nem lehet irányítani már semmit sem csak esett. Sétált csak ez holmi bezárt búra alatt és nem látott mást csak olvadó cimbalom alatt holmi üres kelyheket ,nem havat. Arra meg rácsapva dühösen néztek a körülötte csak napozni vágyó szellemek. Gondolkozni nem, tudni, akarni csak lehet, de nem kell látni a mennyet és a boltot.Folyton csak kesztyűt és sálat és télikabátot, a pulóverre derékben szűket ,ha úgy kell zöldet, vagy barnát ha divatost ha foltost, ha égetett ha így jó úgy kellett, de nem jött a hideg. Nem lettek pelyhek nem hozta el azt a pillanatot, nem lett benne fagyott jég, belülről olvadt kék,fényszűrős állott pehelyhullám. Az ő teste kereste nem találta meg, csak azután, hogy elolvadt, az utolsó fagylalt a kendő alatt, hiába várta az árnyék a havat. Csak sétált a srác és nem látta, hogy hogyan tovább. Csak telet akart, táncot várt a hóban, hozzád szól most szólok, síelni, deszkákon fújtatni a szakadást szemben kerülni ott vagy most túl. Csak sétált és mobilon azt várta visszajön e. Az az érzés, ahova most pont,hogy kellene, feltenni valami meleg dologra, radiátoron várni,hogy kihajtson apró szemekben óriás világon jeges harag. Három és háromszáz ezerszer suttogott a mobil, hogy drága keress meg. A hóhatár ott van a Hold felett dombokon felírva, hogy vetíts valami igazit, hogy mégis megértse, az a balga bolond, szívtelen idelent. Szilánkokat gyüjtöget még mindig csak a tavasz míg az ősz őt,lapátnyi szénnel dobálja, mintha koldosukat kergetne állomásról, valami megtörten csimbókos kelletlen vágánymester...
Legvégül megált és várta hogy világ legyen. Sötétben nem tudja, hogy hol a vége ,ezért remeg, hátha lelép és végül tényleg semmi lesz, ha nem lesz több, visszaút, ha nem lesz több ilyen, reménytelen. Az szbetűs szóalak kerekül ki szája szélén szervezve sózva sírnak a pálmák és a nyelvét elvitte a gólya késő már. Leült ő, és ott várta, hogy vége legyen, hogy elmenjen a nyár. Csak telet akart, akar még mindig és várja, hogy jöjjön, még egy sömös, a felhők fölül, a hóhatár mögül az égből...
