Reszket a levegő majdnem minden kék. Csak a levegő fehér és az átláthatatlanban ott van a bizonytalanságot jelentő számomra csak vörös kontúr a tárgyak testén. Villódzik, mintha villámlana néha, ha eleredt az eső elmossa a színeket, ilyenkor minden szürke.
Mikor elhagytam a határt, átléptem a vonalat és a beton eltűnt a talpam alól. Kifordított testű világot láttam magam előtt és elhittem a valótlant, mondván a fantáziám szülötte is én magam vagyok. Visszakövetkeztettem magam felé, levontam a következtetést és ott hagytam az agyamban ,mint egy olyan elvarratlan szálat, amit addig tép a szél, amíg le nem tépi.
Kiléptem és ott voltam egy álomban. Nem elemeztem az eget, nem néztem fel. Furcsa volt,hogy nem azért kellett döntést hoznom, hogy a fejemet elmozdítsam vagy szememet forgassam e ahhoz, hogy lássak, hanem azért kellett, hogy megjelenjen e előttem a kívánt látvány. Az én akaratom volt az is, hogy a színekből szürkeséggé lett az egész. Kényszerképzetemből úr lettem a semmi közepén.
Most visszaindultam, pörgő agyú idióták jöttek szemben vele és nevettem rajtuk. Ugyanolyanok mint én és most elítélem őket azért a hibáért ,amit én is elkövettem. Sorsszerű, talán ilyen az ember is. A tolerancia, a hűség, az igazságérzet, a szeretet mind tanulható lenne? Ugyanúgy, ahogy az ember változatlanul szereti önmagát és magát állítja középpontba az egója álltal, képes e arra is ,hogy megtanulja, hogy nem minden helyzetben ez a helyes?
Visszaértem a betonra, a tájam oda lett. Persze, visszatérhetek, mint mindenhova, ahova szeretnék. Ez is emberi tulajdonság, az ember szereti a valótlannal kecsegtetni magát, talán magáért az önbizalomért.
A vonatkoztatási rendszerem magyarázatra szorul. Egy érzésről és arról, hogy minden tanulható, minden csak akarat kérdése.
