Kinyílt az ajtó. Nekitámaszkodott és nézett előre. Nem beszélték meg, mennyi idő múlva, nem volt szó róla, hogy ez most fog történni. Ezért csak bámult ki az ablakon és várta, hogy a dolgok úgy tegyenek, ahogy szoktak ,hogy csak úgy megtörténjenek. Kissé zavaros volt az egész, olyan érzés volt, mint mikor egy történést nem tudott elhelyezni egy időegyenesen. Nem tudta volna meghatározni, hogy mikor váltak el, mikor értek haza, mikor ült le gyerekkora ágyának szélére és bőgte el magát majdnem úgy, mint egy gyerek. Az általános életszerű dolgok tudomásul vételével voltak a problémák. Gyártott rá elméletet, miért van úgy, hogy valaki elsuhan fölötte, míg ő kést forgat a szemrevételezés közben képzelt lelkének hátában. Talán azért, magyarázta magának, mert ha nem venné észre ezeket a részleteket és nem tudná azt, hogy ezt így is lehet látni, nem tudná leírni, hogy mitől különbözik,nem látná meg benne azt a sokszínűséget.
-Nem voltam biztos...
-Sosem voltál.
Mit jelent egy csók, egy ölelés. Pár szó, amit ha leírt, otthagyja a gépet és elmegy inni valamit. Mindegy, csak el a papírtól a géptől csak ne legyen lehetősége tovább fűzni a helyzetet. Az író sem ért a romantikához, így a hősei sem. Így aztán fölösleges módon csukódik be az ajtó. Be is zárul, kattan a kallantyú a gépezetben és helyrekerül minden. Még egy kabát kerül az akasztóra. Aztán forr a víz, kávé sok cukkorral. Két nap szünet még van. A szombat, a vasárnap, aztán indul a hét. Újabb fogaskerék kerül vissza a gépezetbe, ennyi volt a szünidő.
-Írtál már valamit?
-Nem nagyon, van pár vázlatom...
Aztán gondolkozni kezd újra felveti a lehetőséget. Jó lesz e így. Aztán folytatódik a gondolatmenet és arra a következtetésre jut, indokolatlanul ,hogy már mindegy. Itt van, megtörtént, a magány meg van osztva valakivel. Egy kitartó valaki, aki hasonló. Ezért csak áll és támaszkodik ott, újra ott ahol a csengetés előtt. Lenéz a városra, nem túl magasról, nem túl közelről. Pont úgy néz ki ,ahogy egy festő a jól kiválasztott perspektívából szemléli az eljövendő mű alanyát.
-Romantikus?
-Nem, nem az.
Megérintik a nyakát, végigfut rajta a borzongás. Kiülnek a lila érzések hirtelen a páragőzre. Felsivít a konyhában a forralóban ugráló ezernyi bubi, megtörve ezzel a hallgatást. Zenét hallgatott, most hova lett a muzsika. Azt hiszi, kaukázus. Eldönti a fejét, és a homlokához ér az ablak üvege. Kint hideg, bent is, de most egészen máshogy. Lehez, hogy magashegyi ment. Régen szóltak azok a számok. Megkérdezné, hogy mit csinál hétfőn. Elkésne az első munkanapról. Ez a hirtelen ismerős ismeretlen, ez a valótlan ,példa arra, hogy ami elmúlt újra arcon csaphatja az embert, mindig van esély arra, hogy a dolgok pozitív irányba tereljék egymást.
-Akkor milyen?
-Nem értek a romantikához.
-Mindenki ezt mondja.
