csöndablak

Egy újabb nap, újabb üres szavak. Ok nélküli okozat, egyedül van, mégsem magányos. Jó ez így, nem igaz? Az ágynemű még meleg, a szíve mégis hideg, már egy ideje csak megjátszották, amiről mindketten tudták, hogy nem létezik, legalábbis köztük nem.
Sötét van, égkék takaró alatt fekszik, ő maga a hold, álla alatt ragyognak a csillagok, szívesen beszélne, de nincs kihez. Kreál hát magának egy barátot, valakit, aki meghallgatja, aki feltétlenül szereti, aki nem ítéli el. A kis árnyalak letelepszik az ágy szélére, szemgödreit érdeklődve fordítja felé, nem teljes még, számára mégis tökéletes. Úgysem látja más. Dönt, mostantól csakis ő lesz, benne nem csalódhat, mennyivel könnyebb így. Sokáig beszél, megnyugszik, álmodik. Reggel az árnyalak már a tükör előtt áll, magát nézi, valószerűtlenül hosszú végtagjait, vonástalan arcát. Aztán alkotóját, felfedezi a különbséget. Vajon melyiket látja szebbnek? Önnön aránytalanságát, vagy az ember eltúlzott törekvését a tökéletesre? Talán nem is gondol semmire, hiszen csak hallgatásra teremtetett, nem megértésre.
Kézen fogják, újabb unalmas nap, ám mégsem ugyanolyan, mint a többi. Hiszen nincs egyedül. Őszinte a mosoly, többé-kevésbé, vajon elhiszik ezt a többiek? Nem, nem valószínű, megszokták az álarcot, az alakoskodást, nehéz levetkőzni a régi szokásokat. Nincs már szüksége másokra, van már kihez beszélni, telnek a napok, és elhatárolódik az emberektől. Fájtak neki a megjátszott érzelmek, de a kis barát akkor is szereti, ha dühöng, megvigasztalja, ha sír, ha csalódott, nem érdekli más álláspontja, csakis az övé, elfogultan áll mellette. De nem melegíti a hidegben, hiszen füstös teste nem áraszt hőt, nem tudja átölelni alvás közben. Mennyivel jobb ez így? Tényleg megéri eldobni az embereket egy kis nehézség miatt? Neki megérte. Egy ideig. Aztán bepréselte magát közéjük az a bizonyos harmadik, a rideg magány. Hórihorgas alakja úgy tornyosult az alkotó fölé, mint vészjósló feszület, semmibe vette a kis árnyalakot, számára nem jelentett semmit. És az ember dönt, eldobja magától művét, magára hagyja, hiszen csakis saját örömére készítette. Miután már nem lelte benne élvezetét, nem kellett többé. Az alkotás pedig újra a tükör elé lépett, de már nem ugyanazt látta. Önnön képe helyén alkotója, alkotója helyén pedig az ő kifordított, aránytalan testét dobta vissza a tükör.