csöndablak

Kicsit dörög, szánkázik a szél a tetőkön. Végeláthatatlan most körülöttem a csend.A rádiót nézem, hallgatom hogy hallom e. Más dalokat zúgott, más slágerek voltak ,egy kicsit többet hallhatott hangyafocival. Ilyenkor karosszékben ülve, bámulva a szelet, a tetőkről húzódó verebek, rigók és más föld felé verdesőket ,amik felforgatják a világot. Az övéket ,a földét amit még meghagytak nekik, azok akik mi vagyunk. Gondolkozni ezen, múlandó örömtől is távol áll, ilyen ha szürke az ég, a nap nélkül ilyen ,ha ostobán magunkban vagyunk és nem megyünk, lépünk magunkon tovább vagy túl. Nem nézek tévét, öreg vagyok már hozzá, hogy megértsem a mai technikát. A távkapcsoló idegen, a gombok zordan néznek rám. Elrohant a világ, nézd már hogy repül, régen még láttam, most csak a hangját hallom úgy süvít az az istenverte, amíg le nem szállt. Csak én, meg az öreg rádió. Kísértő csöndet hallat aztán, és elfutott a teából a gőz. Állítom a sávot és mélyre rogy valami egészen sistergő a konyhában. Mégis ,én most mosolygok. Látom a múltam, látom másét is és azt hiszem boldog vagyok. Kéz fonódik nyakam köré, kar húzódik mellkasomon és valaki aki fölött elszállt ugyanúgy mint fölöttem is, megcsókolja aszott arcom, úgy ahogy régen volt.