A harag napjáról szólnak a hírek. Megint meghaltak, kilőtték a rakétákat és ezért és pont ezért nyugodtan ülök és várom hogy elérjen a füstje. Egy dombtetőn vagyunk, ha úgy tetszik piknikezünk és a köd ,ami lassan teljesen befedi a volt civilizációját valahol a lábunknál fog tetőzni. Itt jelentem alássan, süt a nap. Az ég kék és néha csillogni látom a mennyezetet, ha az amúgy általánosan magasnak tűnő lélekvándorlás alábbhagy kicsit és helyet hagy a mindenható festett zsarátnokbogarainak.
Épp levetett ingem szélét gyűrögetem ,miközben szalmaszál lóg a számból és vigyorgok énem másik része felé. Emléket idézek ilyenkor és ezen ideális állapotomban tényleg fontosnak tartom,hogy megtartsam a mérlegben az egyensúlyt, tehát a világok háborúja közepette becsempészem a magam depresszióját is, hátha alábbhagy majd a nagy egésszel együtt a súly a szívemen.
A buszmegálló üvege átlátszó felület. Mögötte rakott kőfal, abban látom magam nem a tükröződő fényes izében. Megérintem és próbálom az orrom piszkálni. Viszket neki, én érzem, de akkor miért nem próbálom saját érzékeimen helyretenni először, hátha csak késik és ő előbb tudja,hogy nekem viszketni fog. Tehát ő a bölcsebb felem, ott a másik oldalon ,mert bár én itt vagyok és segíteni akarok neki, ő jelzésből teszi azt amit tesz. Hát nem érthető?
Visszatérve az idillbe, most rohangálunk. Megfogom a kezét és ezen a domboldalon szaladunk egészen a határig meg vissza. Talpalatnyi helyünk, ahogy telik az idő, egyre több talpalatnyi így már egészen sok dolog van ,ami nyugalmat sugározhat és okot adhat a boldogságra, ha csináljuk. Nemsokára lehet annyi helyünk ,hogy egy tó partján lábat lógathassunk és a világ stégjén (stage1) elszívjunk egy olyan cigit ,amit mi tekertünk kátránymentes papírból és finom szárított cuccból, ami nem rakódik le ,sőt még jót is tesz. Aztán ,ha már rágyújtottunk kék fényt érzek majd, a másik felem pirosat, aztán ő zöldet és az élmény közben azon kezdünk el csak a magunk nyelvén érthetetlenül eszmét cserélni,hogy milyen jó lenne, ha lettek volna ,még olyan dombok ahol mi kihúztuk a világvégét.
Persze ez most jó. Még mindig fűszál lóg a számból, ha kell meggyújtom ,ha nem kell nem gyújtom, ha velem akkor kell nekem, ha szeret szeretem, de most komolyan ,mennyire irónikus lenne,ha tüdőrákban halnánk meg egy egész földet súlytó atomkatasztrófa után,természetesen az általunk egészségesnek hitt dohánytól. Valószínűleg nem fogok ezzel törődni, hiszen nem is dohányzom. De azért jó ketten tök egyedül a semmi közepén senki nélkül.
A következmények között ,meghoztam egy döntést egyet a sok közül. Felszálltam a buszra és örültem magamnak. Boldog vagyok és megvakartam a tükörképen orrát, szóval nekem nem kezdett el viszketni. Most mosolygok és nem fázom. Bérletem bár nincsen, de majd lesz és ez is egy kezdet ahhoz, hogy jó útra lépjek. Hogy ne várjak arra,hogy más élete majd megváltoztassa az enyémet. Hiába van ott a jó jelzés, az előre vágott kép-mutatás, ha én máshogy látom a jövőm. Saját síkú gondolkodásmódom megengedi nekem ,hogy szenvedjek és ebből profitálva alkossam meg azt a művet,amit talán és minden reményem szerint előírtak nekem. Szeretem a tükörképem, mert igaza van, de nincs jobb élete az enyémnél, mert bár ő mondja meg nekem, hogy viszketni fog én vakarom meg az ő orrát, hogy mindkettőnknek jó legyen.
