Végeláthatlan betondzsungel. Fúj a szél, havat lapátolnak. Ahogy a fém hozzácsapódik a földhöz, felsikolt a súrlódás. Valami kísértő moraj van a szélben is, néha kiáltásokhoz hasonló, néha valami egészen máshoz. Nem égnek lámpák a falak mögött, a magasban pár fényforrás szórja még szét a világosságot olyan nyugalommal, ahogy csak egy haldokló csukhatja be a szemét. Az a lassúság, az a pehely súlytalan valótlannak látszó semmi, mint mikor selyemhez érsz és kiráz tőle a hideg. Ilyen itt a fény, szinte a szélbe fagynak a részecskék, az a sok energiavezérelt apró pont. Megint karok dobnak odébb egy lapátnyi havat. Mintha számítana valamit is. Pár perc múlva mindegy lesz. Személytelen, képzelt testek, nem gondolkoznak, nem félnek semmitől. A felejtés űzi őket míg ők az emlékezést. Elhányják újra és minden mindegy lesz később. Egy ilyen elmében a lélek csak didergő lámpafény lehet semmi más.
Fény_kép
2009.02.23. 18:08 - freeeyes
Címkék: eszembejutás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://csondablak.blog.hu/api/trackback/id/tr48961261
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
