Ahogy a kalapács az üllőre érkezik és a fém a fémnek esik, úgy csapott le az a dallam a virágok szirmaira. Elhullott útján kísérte őt zenéje és míg e kísértet kórus a nyomában járt, e világtalan vakok vezette vezetőt fény érintette meg az éjnek évadján.
Halk zene szólt. Jazz váltott bluest és a séma ütötte szét a perc unalmát, ha szem a papírról a falra tekintett. Mintha letenné a kovács az üllőre a kalapácsot és mellé ülve bámulná a kemence ajtaján át prométeusz izzó aranyát. A nyugalom kézzel fogható volt és e nyári éjszakán nyitott ablakokat hagyott a lakó, nem tudván ,hogy út a fény a sötétségben éjnek é-vadján.
Halk koppanás és mintha bőrök húzódnának, néma hangú sikításként esik a súly a konyha kövére. Megérkezett a nem várt és a lépcső tetején szeme kikúszott a fényre.
Felpillant a csöndes lakó, szeme villan és mellénye zsebéből zsebrőzsét kap elő. Gyertyát gyújt, míg a bogarak falnak rohannak, ő csak összébb húzza magán, inge ujját feltűri és így, a kalapács az üllőre kerül haragtalan. Serceg a kopp és lángol a hopp, a doboz visszakúszik, fölösleges fény, drága de most lehet fontos.
A fekete árny bekúszik egy résbe, míg a lakó lassan lefelé lép-csőről,csőre. Reszketnek lábai alatt a fokok, míg ő fél kezében a gyertyával munkája után várna már véget ennek a rejtélynek. S ,míg ő leér lassan kézbe kerül a kalapács és az üllő fülelve bámulja a világosságból megmaradt apró részletet, az egyedülhagyott tüzet magát.
Lép lassan, elcsúszik egy kis szitok. Patkány lehetett, gondolja és becsukja az ablakot. Rátolja a reteszt is és megfogadja közben ,hangosabbat engedve a hangnak közben, hogy többet nem tesz ilyet, hogy 'éjnek évadján nyitottan egy földszinti szobát, kamrát nyitva hagyni?' magát sem érti és elindul vissza. Összetört poharak cserepén csusszan tova és nem siet sehová, majd a reggel ,majd a holnap munkása megoldja, majd ő feltakarítja nem a ma.
Néz az árny a sarokban, meglódul mentem. Mögé siet a lassú alaknak és felülről elnézve rajta, egész másnak látja őt, mint magát ,ha a tükör el nem rontja azt a látványt, amitől egy ember halálra válik menten, ha meglátja. Ott suhan mögötte, foga csupa véres móka sőt, agyarain kiszáradt erek maradéka, kiontott bőrdarabok régi vagy új maradványai lógnak. Lehelletét felüdítette, nyelvével őzvérben az erdőben megmártotta magát. Halál angyala, néma démona a hirtelen iszonyatnak, ha ránéznek és iszonyodnak az ám a gyilok, a keserves vég egy szegény ördögnek. Ki látja őt, nem hiszi, mit jelent látni a szörnyet, mert a lélek elfelejti, amit halálra válva lát, azt csak a holt porhüvely őrzi, s annak oly mindegy már!
Csoszog a lakó és tapogat körbe. Pilácsot pillant meg kezében a zörgő illanó ideg, rezeg kezében az öreg idő. Így remeg a fény és lassan kihűl az üllő ültében, mert nincs kalapács.Vall halkan dallamtalan csak egy ütemmel a kalapács.
Az öreg megáll az ajtóban, a szőr a hátán engedelmesen az égbe szökken. 'Mi az ,hát nem alszol te?!' Hallatszik a szoba végéből egy asszonyhang. 'Nem is hallottalak, azt hittem téged vitt el az a patkány, ami az ablakon cserepet tört, mert az ablakot nyitva hagytad..' 'Vén szamár!Hát miattam pazarlás volt gyertyát gyújtani, hiszen aludtam!'
Hallja a hangot a rém és megszűnik a fény a szobában. Felsikolt az asszony, mert az öreg hóna alatt, válla és feje fölött fekete iszonyat, füstforma idegen rém szaladt elé és míg az a szemébe nézett, lelke kiszállt testéből ,hogy teste a halálé legyen.
Az öreg nem értve az esztelenséget, a káoszt üvöltve szidja az átkot, ami az ablakon jött. Az ajtófélfába kapaszkodva ,keresve a halottat négykézlábra ereszkedve kúszott egyre csak előre, míg a kalapács hangosan verte félre az üllőt, csak úgy zengett a világ belé, ahogy elnyűtt szikrafények pattogtak szerteszét, mert e éjnek vadján nem fogott e világnak semmi szitka, átka sem.
Oda kúszott a kiontott vérhez. Sírt és tapogatta a feddő szavak ajkát, hátha jár még a lég vagy csak a lélek suhanását érezné meg egyszer. Menne utána, tudná hogy miért tenné meg, mert ha ő elhagyta, mi sorsa lenne e vén öregnek?
De mögötte ott van a sötétben. A plafonra kúszott és onnan néz alá. Könnyeit issza a vén kovácsnak és nem tudni mit érzett akkor, de kegyelem íze volt a vérnek borzasztó ajkán, így leszállt az ágy végébe és a síróval szembe, lebegve az aeterben arra kezdett várni, hogy szemébe nézzen és gyorsan végezzen.
Felpillant az öreg és a vak sötétben nem is látta, hogy is láthatta volna, hogy e rémes arc, e borzalmas pofa két ujjnyira van csak orra hegyétől.' Hát gyere ,te rideg gyilkos. Ölj meg! Tudom kivagy, hallottam már híred! Azt mondják a szemébe nézel, és meghal az aki bátor vagy balga vagy őrült. Hát vigyél el engem is, de hogy teszed ezt szemek nélkül?!'
Azzal kifedte szemét és a szürke hályog ijesztőre festette világtalan íriszének színét a kísértet tükrében.Az pedig üvöltött és szitok volt minden hörgés vagy ricsaj, mit ezzel keltett. Végigszaladt a házon amerről jött és kivágtatott az ablak törtté lett résein, míg az öreg csak ült és nem érezte, hogy a kaszás elvinné a lelkét önnön kezei közül.
Szeme volt a tenyere és a nőt látta vele, ki addig míg ő a munkát hajtotta ,a derengésben őt elnézte dolgozni. A meg nem értés súgott valami egészen érthetetlent a reszkető ujjakba, míg a vér lassan megszáradt és a kalapács ütötte üllő nem üllő volt már, csak szétvert ,formátlan vas.
