Egy ablak, mintha befelé nyílna, beengedi a Holdfényfűtötte levegőt a szobába. Lehet nem is mozdul, csak a fantázia kelléke a világot jelentő deszka, a párkány hol egy test éppen most ül le. Elhelyezkedik aztán egy ujját az enterre ejtve emlékek sorát nyitja meg a lejátszó.  A szoba lett hirtelen a tér és a test most karját lógatja fölé. E páholyból nézve, a hangszzóró óriásnak tűnik, miből a dallamba bújt képek lassan kibújni kezdenek.

"warm me up and breathe me,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő,
and then later, when it gets dark,
We go home,
Hold up,hold on,don't be scared ,
You'll never change what's been and gone
Tudom, a tükörbe nézel és ott se látsz semmit
De én nem akarom hagyni ,hogy megint kétségbe ess
a nyakadban ott lóg a korcsolyád a szemedben szikrázik a jég
te oda-vissza kijártad az iskolát de én kitol tanulhatnék?
Storm in the morning light I feel no more can I say
Megnyugtató veled benyugtatózva egy táncmulatságban, ahol senki se lát
elvegyülni és feloldódni míg dübörögnek a pszichopaták..."

A fekete háttérben lehanyatlanak a csillagok és a komédia végetérni látszik. Néhányan
lehullnak és a derengő rózsaködben csóvákat vágnak a közönség szemei közé. Így az aranyló csík az írisz közepén csukottan is ásítva teszi el a testet, s önmagát tényleg a holnapnak.