Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kék szemű, szőke hajú kislány. Ez a kislány mindig nevetett, vidám volt, könnyed és ártatlan. Mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit, teljes szívéből, feltétlenül. Erre tanították mindig is. Ám ahogy a kislány nőtt, úgy lett mind világosabb számára, hogy szülei vizet prédikálnak - és jägermeistert isznak. Szépen lassan rájött arra, hogy nincs elkülöníthető jó és rossz, és ha lenne, akkor sem lenne olyan mint a mesékben, mert az életben a jó csak elvétve győz, az általános azonban az, hogy a rossz meggyőzi a jót a maga igazáról, ezzel gyarapítván a sötét oldal seregeit. Egy szóval az ártatlan, üde kislányból önsanyargató, depressziós kamasz lett tele cinizmussal és elégedetlenséggel a világ felé. És mit tehet egy tipikus kamasz ebben a világban? Önpusztításba kezd. A kislány sem tett másként, a cigarettával kezdte. Eleinte még csak lázadásból, látszatból dohányzott, később már megszokta, már kívánta is, s ezzel el is indult a lejtőn. Nem sokkal ezután már ivott is, töményet és sokat, ugyan később áttért a sört és sokat életmódra. De saját magán kívül senki nem vette észre, mi történik vele. Nem érte el a célját, nem figyeltek rá. És már lassan őt magát sem érdekelte semmi. A fiúk csak szórakozásra kellettek, egyik kapcsolatának sem tulajdonított nagyobb jelentőséget ezután, rendszerint nem érzett semmit, csak jólesett, hogy törődik vele valaki. Ám hamar ráunt mindenkire. Közben elveszítette a szülei iránt érzett tiszteletét is, elkezdte igazán látni, milyenek is valójában. És cseppet sem tetszett neki az eredmény, hiszen az addig vicces bohócnak tartott apja valójában egy szeretetreméltó, ám szolgalelkű férfi volt, az anyjáról kialakult jóságos óvónéni kép helyét pedig átvette egy önző, elkényeztetett sparheltsárkányé. Kiábrándító volt. A kislány egyre jobban belefeledkezett az internetbe, de az sem nyújtott megoldást. Nehéz olyanokkal szemben lázadni, akik nem figyelnek rád. A kislány el volt keseredve. Kísérletezett. Otthon mégse vette észre soha senki a vágásokat a csuklóján, a furcsa lila foltokat a testén, a zúzódásokat a nyaka körül. Valahogy mindig, mindenki átnézett rajta. Ő pedig nem értette, hogy vajon csak nem tűnik fel nekik, vagy nem is érdekli őket. Utóbbira tippelt. És még mélyebb önsajnálatba süppedt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ő rontott el valamit. De már tudta, mi a megoldás. Hitt a reinkarnációban, így kézen fekvő volt, hogy ha meghal, kap egy új, egy másmilyen életet. Talán jobbat, talán rosszabbat, de mindenképpen másmilyet. Csak félt. Félt, hogy kimarad valamiből, hiszen még ott pislákolt benne a remény, hogy talán ez után jobb lesz, már csak ezen kell túllenni és jobb lesz. De nem lett jobb. Rosszabb lett. És akkor elment a barátaival bulizni. Egy teljes irodaépület az övék volt, lapostetős, kimászhattak napozni, táncolni, amit csak akartak. És a kislány úgy döntött, hogy még egyszer megpróbálja, utoljára. Kint állt a sötétben, még írt egy smst, körbe-körbe járt, erőt gyűjtött. Soha nem volt elég bátorsága végigcsinálni. Ha most sem sikerül, akkor felhagy a próbálkozással és megpróbál másként élni. Ha sikerül, akkor boldogan halna meg egy boldogtalan élet lezárásaként.