Betonfalak között árnyas réseken keresztül szűrődik a fény befelé. Rám irányul, arcomba szökik és csíkosra festi a bőröm. Fénymezők nyílnak és átlátok rajtuk. Keresztül nézek a Napon és az ujjam a mögöttes sötétségben kirajzolja a Holdat. Csirkecsontot vetít rá emlékem valami kiüresedett masszából a felületére ,így éjszaka lesz és elbújik előlem a nappal. Mintha félne tőlem, inkább altat ,mintsem hogy lebarnítson, átmelegítsen.

Ridegebb az éjszaka kezdeném, de elfutnak a gondolataim. Hívnak azért, kihívóan integetnek felém ,de nem érhetem el őket. A lángok lassan elemésztik az agyam és én már nem találom a takarékot. Az ötletek még ölelgetnek azért, választ megoldást kínálnak nekem kiskanállal, kávéscsészéből ,amit vízzel töltöttek fel. Azért mert tiszta, mert megújít és mert programozható. Újra építhető és tanítható. A legjobb anyag, amit bár ha formálni nem is, de önformálásra késztetni könnyű.

Kávét töltök bele és három kanál cukor után az ötletek elhagynak. Felizzik a vérem talán, vagy a szívem dobban gyorsan és csak az erek szenvednek jobban a szaporább súrlódástól, nem tudom. Valahol a kettő között lehet fél úton, mindig középen.

Nem lesz elég belőle. Attól félek elmúlik. Attól, hogy nem lesz lehetőségem rá, ha elmúlik az idő. Ezért hajtom, ezért nem felejtem el, hogy ha korábban kezdem talán már a végére járnék. Most is a végét keresem. A pontot, ahol nem én szabok határt magamnak, hanem az az ismeretlen. Nem is az, hanem maga az ismeretlen. A kérdőjel.

Beszűr a fény egy sávot, a tenyerem tartom felé és a mellkasomat bökdöső szálkák elhajolnak lassan a ragyogástól. Helyreteszi a napfény az elvarrott szálakat. Mindjárt alszom, mindjárt itt van az indulás, pár perc és becsukom a szemem.

Később már csak fekszem. Lélegzem. Horkol a torkom és remeg a kezem. Azt mondták így a jó, ha a szemem a bőröm alatt fel és alá rohangál a tudatommal egy képzelt réten, reakciós képek között. Elindult a feldolgozás ,az újraélés és az én álmodik. Persze ez így most jó, de meddig tart? Mindjárt ott a pont és egy vonalat állít alá a tény a síkból magára merőlegesen, hogy felkiáltó lehessen ,a megcáfolhatatlan hogy menni kell, mert magam miatt, mert más miatt, mert a fejem felett eldöntötték, hogy eldöntöttem ,hogy így a jó nekem.