Vár. Ezernyi gondolat, lehetőség és párbeszéd átfutott a fején már. Magában rengetegszer lejátszotta a jelenetet, hogy milyen lenne, ha a fiú végre felbukkanna. Bántaná. Még talán kiabálna is. A fejéhez vágná, hogy mennyit várta, hogy megbeszélték, és hogy soha nem képes megtartani a szavát. Régi dolgokat hozna fel, amik bántották. Zsonglőrködne a szavakkal, sértésekkel, végre kikelhetne magából. Vele még soha nem kiabált. Valamiért azok közé tartozik a lány életében, akikre képtelen haragudni. Pedig ezzel nem a fiúnak tesz jót, hanem magának árt. Annyiszor szeretett volna már robbanni, de még nem érte el őt a kanócon vánszorgó szikra. Talán majd most. Vár. Minél többször végigpörgeti magában a párbeszédet, egyre jobban felspanolja magát. A végén már ő maga is elhiszi, hogy meg van sértve. Kicsivel később pedig szépen lassan eljut a tudatáig egy sokkal ijesztőbb gondolat. Talán csak ő erőlteti az egészet. Talán csak ő túlságosan makacs. A telefont bámulja. Pedig eldöntötte, hogy nem veszi fel. Vár. Napokig. Hiába.