Később felváltva voltunk ébren és alvó, álmodó állapotban. Váltottuk egymást úgy, hogy szinte érezni lehetett a hullámzást. A Westend tetején ültünk ketten egy pad szélén és nem néztünk egymásra. Nem volt zavaró a csönd, egy hullámhosszon tartottuk magunkban a közös hangot. Ugyanazon a kérdésen járt az az egy agy,ami otthont adott nekünk.
A zene magávalvitt aztán és elváltunk egymástól. Ő visszament a lépcsőházba a káoszba, oda ahova nem kell más. A csodálatos és tökéletes egyedüllét, ahol az ember magát egészíti ki és fejleszti olyan szintre, ami önmaga előtt elvárás. Én most éppen a vonaton ülök és bámulok ki az ablakon. Odakint szakad az eső és azon filózok, hogy ő éppen mit csinál. Ingeket válogat és nemsokára indul partyzni. Tovább éli a saját életét, élvezi a rendszertelenséget. Élvezi ,hogy él.
Komáromnál megállunk. Rövid idő alatt kiderül, hogy az utazóközönség nem bír el az evilági dolgok súlyával. Nénike a székek között osongatva nézeget ki az ablakon közben fél szemét le sem véve unokájára aki nem is olyan csúnya. Engem néz és én visszanézek rá. Nem jelent semmit, addig tartom a szemkontaktot amíg az öreglány be nem robog a képbe. Már észrevett, sasorrával kiszagolt és vicsorgó tekintetét rámvillantotta. Megvontam a vállam és kinéztem az ablakon. Az állomáson két kaller rohangált fel alá az esőben. Lehet hogy egymást keresték. Nem tudom, de az biztos ,hogy röhejes képet festettek, tényleg mint malacok az esőben. Aztán tovább indultunk és minden folytatódott ott ahol abbamaradt a megálló miatt. A néni fel alá járkált és folyamatosan mustrálta a semmit. Nem sokkal komárom után lehettünk, amikor azt vettem észre, hogy a néni áll és szenved az egyik ablak mellett. Az feltűnt, hogy látványosan törülgette az arcát valami pongyolával ,de azt nem hittem volna ,hogy képes és megpróbál kinyitni egy ablakot a vonaton miközben szakad odakint az eső. Már épp belefeledkeztem volna a látványba ,amikor észrevettem a három üléssel odébb nevetéstől szakadó unokát. Gondoltam is magamban, családban marad a hülyeség, de legalább ő jókedvű.
Becsukódott mögöttem az ajtó. Nem rég értem vissza a Keletiből. Feltettem azt az idiótát a vonatra és esküszöm hiányzik. Ez nem az az élet, amit neki szántak ezért jobb lesz neki a rend, a nyugalom, az unalom. Dőltem neki az ajtónak és csúsztam le lassan, nagyon lassan egészen a földig. Nem tudom mi lesz most, nem tudom hogy hogy folytatódik a történet most, hogy szétváltunk. Ő hazament és bár nem tudnám hosszú távon elviselni, tudom hogy képtelen lennék beszabályozva élni, hiányzik az otthon. A hely ahonnan elindultunk, mint két testvér.
Gyárvárosban leszállt a néni, meg az unoka és még sokan mások. Győrben szinte olyan érzésem volt, mintha az esővel, a hideggel a közelgő nagyasszony nem csak a nyarat, hanem az embereket is elűzte volna valami más világba. Magamat kihúzva sétáltam végig az aluljárón és jöttem fel a városháza mellett. Megigazítottam a kalapom és felhangosítottam a zeném. Már nem sok, mindjárt otthon vagyok.
A vízforraló halkan búgott fel, ahogy a szokásos hangzatokat elkezdték felfelé rugdosni a felforralt buborékok a víz alól. A szokásos filtereket pár pillanattal később elönti a forróság és a pipa füstfefoltjait kettéhasítja a felszálló pára. Érzem ,hogy valami nem stimmel, ez így nem egész. Ülök le a gép elé és míg fél szemmel figyelem ahogy feláll a rendszer végigtekerem az elmúlt pár év főbb eseményeit. A felköltözést, a beköltözést, a törzshelyet, az új melót, a barátokat, barátnőket mindent. Azt hiszem ,elmondhatom magamról ,hogy olyan emberek között voltam, akikben egyenként mind megtudtam találni a tisztelni, szeretnivalót. Jólelkű emberek között voltam és bár összefolynak a napok és csupán egynek tűnik az egész akármikor megismételném velük. Beleiszok a teámba és élvezem ahogy végigmarja a torkom a forróság. Közben nézem őt, képek villannak, videók, írások. Ezért jobb az egyedüllét. Végignézed addig amíg elveszti az erejét és ha mégsem múlik el, anélkül menekülhetsz el a világ elől, hogy felelősséget vállaltál volna valakiért. Ezt ő nem értené meg, ő felelős a családjáért sőt felelősséget érez saját maga iránt. Ez nekem ismeretlen.
Hazaértem és rámmosolyognak. A visszajáró vendég hazaért és mostmár marad. Sokat marad és nem megy el. Visszafogja magát és elkezd végre felnőni. Megölelem a szüleimet. Öcsém beszól, visszaszólok, röhögünk aztán eltűnök szobám ajtaja mögött. Ledobom a táskám és leszedem a gönceimet. Pontot tettem lezártam a régi dolgokat és elkezdem a rendrakást. Belül.
Kiállok az erkélyre és nézem a rohanó nagyfalú társszekereiben elzúgó parasztokat. Haragszom rájuk, dühös vagyok. Rájuk vetítem ki és elhiszem hogy így ez korrekt. Ez mindenre megoldás. Azt bántom aki itt van és aki hagyja. Ezért ne kopogjon most senki, nem vagyok itthon és nem akarok most semmit. De, akarom. Azt akarom ,hogy ugorjon valaki kocsiba és szedje össze az embereket úgy mint régen. Ez nem múlt el, még mindig így zajlanak a dolgok. Délelőtt józanodsz, délután melózol, este bulizol. Ez az élet rendje. Megittam a teám, rágyújtok. Dobtam közben egy sms-t. Pár perccel később jön a válasz. Este party és hol?
Hallgatom a szívdobogásom. Hiányérzetem van, de most jó így. Kezdek megnyugodni. Tényleg alakul már a rend ittbent. Néha eszembe jut, hogy mi lenne ha. Pedig csak köszönettel tartozom, nem szerelemmel. Szeretettel esetleg, barátsággal mindenképp, de ez csak egy hirtelen láng volt, amivel elégettük az időt. Otthagytam a Keletiben a káoszt, dacból talán, nem hagytam hogy ott maradjanak az álmaim a fővárosban. Ha mindig máshova vágysz, sosem vagy boldog ott ahol éppen élned kell. Úgy érzem mindjárt elalszom, Boldog születésnapot nekünk.
Mit csinálhat az otthon? Nem érdekel, ő ment el. Neki kellett ez és én nem fogok rá gondolni. Nem érdekel az unalom, nem akarok ő lenni többé és ha megszűnnénk egymás nélkül, hát boldogan iszom halálra az elképzelést, hogy az ami nem normaszerű az lehet jó is. Csöngetnek. Itt vannak. Éljen.
Mosolyogva ébredek, ajtócsapkodásra. Felrémlenek a tegnap este szavai. Emlékszem arra, ami történt. Elindultunk és beültünk a black rock café füstjébe. Rágyújtottam, sokszor. Ideges voltam valamiért. Nem akartam, hogy rosszul sikerüljön, ez az a nap ami mindenképpen jól kell ,hogy alakuljon. Méltón akartam lezárni ezt a nyarat.
Beszélgetés közben eltűnik pár korsó sör. Tovább indulunk kocsival és a Dunakapu tér mellett futunk össze egy Koccintós kocsmával. Rangos hely, mondhatom, de van sörük és azt hiszem a wc relatíve tiszta. Sörözünk aztán hívnak. Tíz perc múlva szökőkút, városházzal szemben találkozik a mindenki. Elkezdünk rohanni és az évek meg a tapasztalat útközben a téma. Egy ilyen világba ,hogy lehet gyermeket nevelni? Hogy lehet családja az embernek józanésszel? Hallgatom , de nem értek egyet. Én úgy látom, hogy család nélkül nem lehet és nem megy. Én ilyen vagyok, de megengedem, ha neked ez jó, szeresd csak. Leszarom arckifejezéssel érkezünk meg a szökőkúthoz és már csöpög az eső. Jó tízre duzzadunk a tócsákkal ,mire kitaláljuk hogy hova a tovább. Bonny Tyler koncert a Dunakaputér és a Révfalusi híd közötti lezárt placcon. Irány a káptalan domb, onnan fogjuk nézni.
Tudtam ,hogy ez lesz. Abban a pillanatban tudtam, amint beültem és újból kiszálltam a kocsiból. Hajnalig még együtt vagyunk. Egy csepp rend a rendetlenség közepén ,kezébe véve a káoszt, az életünket. Utoljára.
