Az ég udvarában álltak az izzó népek és őket oltogatták a sokszínű szelek mikor egy test zuhanni kezdett. Elengedte a felhőkorlátokat és kitárt tenyeréből hagyta szabadon suhanni szerteszét a szemnyi lángokat, apró kis homokszemeket. Merev mozdulatai nem tőle múltak lassan színjáték volt az egész. A fönt lakóknak bizonyította ,hogy ez mehet így is. Nem kell a sietség, nincs miért futni, szaladni ha zuhanni is lehet, hanyatt elfeküdni a közeledő semmiben. Aztán csak hallgatni ahogy futnak a színes szelek és azt képzelni, hogy az égitest kísértetfényében ,olybá tűnik egy angyal zuhan alá a prondon. A világot jelentő deszkák réseket bontanak maguk között és rohanni kezdenek. Nem a föld az már, ahol befejezést nyer az elindult pontból induló, ez már fent eldöntött tény, hogy amit a könyvben megírtak s csak a sorok között is de úgy értettek ,az majd visszaköszön mielőtt leérhetne.
A pupilla kitágul, az arcon átfut a méla csoda és szárnyakat növeszt a tudat, hogy a gravitáció egy pont után felfelé mutat utat.
