Hamis hangok kísérnek be a mesterséges fajansz alá. Keverős csap. Nekem csak annyit jelent, először hideg lesz a meleg. Most úgysem foglalkozom az árnyalatokkal, csak égessen. Nem vagyok már gyík. Sem egyéb hüllő vagy csúszómászó, hogy a napra kifeküdve védtelenül kelljen várnom amíg az ereimben csordogálni kezd a vér. Éberálomból kelek fel és újból megállapítom, hogy mennyivel jobb lenne, ha tovább aludhatnánk. Hiába. Ha más nem, az átkozott bioritmus még ránk is hatással van. Pucér testtel vetem be magam a kedvenc zárkámba. Itt nem ér el senki és semmi, csak amit én akarok. Az első cseppek még csak a testemet érik és maradéktalanul szívódnak fel a megfáradt, kihézett bőrön. De én nem ezért jöttem ide. Szellemet idézek. Mi nem esőtáncot, inkább hangulat vagy érzéstáncot járunk. Pontosabban éneklünk. Lágy, meghatóan hamis dallamok ölelnek körül miközben gőzfelhő képződik szép lassan, hogy tetőtöl talpig körbevegyen és simogasson. Tisztálkodom. Sokan azt hinnék a szappan az ami lemossa rólunk a szennyet, pedig nem. A sűrű, fojtogató gőz az ami valóban továbbsegít minket. Érzem, ahogy egész testemet átjárja a forroság. Túl sokáig húzom. Nehéz a szabadulás az álmok közül, de a bőröm már hólyagosra ég a libabőr fölött. Furcsa párosítás. Logikátlan. Kinyitom a kapukat és szabadjára engedem a maradékot. Hadd érezzék ők is. Ajándék. Az a kis, folyékony-selyem tapintású pilács most élesebben világít. Behunyom a szemem. az összes levegőt szívom be egy tüdőre a helyiségből ami hirtelen kavargó ködként tűnik el egy másik valóság határán. Megfeszítem hátamat és kitárom eddig testemben rejtőző valódi énemet. A hosszú ideje először szétnyíló tollakról langyos szellő borzolja le a kicsapódott párát. Pár apró roppanás és a sok ezer toll halk suhogása ébreszt. Hallom, mit mondanak. Újra kinyitom a szemem, a szoba visszatér eredeti helyére és én vacogva állok a lecsapódó gőzben csuromvizesen, törülközőt markolva. Még nem vagyok kész. Maradok.