A kis részre szóló résre vidáman reagáltak a fény hangyái a falakon. Az utca fekete karmaival szaladt be a szoba még tompább vakvilágába. A szokásos narancsfényt csak a külvilágot mintázni vágyó színtelen csendélet ablak-keretében meghúzódó fémkar tükrözte felé. A hintázó szoba kaleidoszkópszerű zsibbadt, csillámos villódzásban égett míg ő félősen hunyorgott a világtalanságban.
Órák teltek el vagy napok? Az időérzékét egyértelműen hazavágta az ágy, a pihenés az alvás utáni vágy keltette pánikpihenés. Nem emlékezett már rá, hogy mikor csukta be az ablakot, vagy mikor húzta rá a redőnyt. Nem emlékezett arra sem, hogy hogyan vetkőzött le. Kósza emlékképek kószáltak csak fel alá, furcsa és kelletlen érzésekkel karöltve. Hiányos emlékképei között néha fájdalmas íveket érzett megnyilvánulni, minek hatása halántékában erősítette a tompa zúgást, mi a talán napokkal ezelőtti dorbézolás utóhatását jelentette.
Később kiszélesedett a hangok spektruma is. Vérének folyamatosan zúgó ám olykor hullámzó sebességgel zúgó üteme mellé később az apróbb, érzékenyebb rezdülések is betársultak kellemetlen diszharmóniát alkotva ezzel a fül tanújának. Egy karóra sercegése, egy nagyobb asztali óra mutatójának pendülése, néha ahogy a légmozgás belekap a redőny műanyag rojtjaiba. Mindenre külön, külön és egyszerre.
Arca elé húzza a takarót. Odakint, mintha megállt volna a szél és mintha idebent is elhalkultak volna a szív hangjai. Vészterhes csend elől bújik az ágynemű alá és pontatlan pontok izzását kezdi összekötögetni szemhártyájának belső oldalán. A játék pillanatok alatt megemeli a világot és miután egyre biztosabbá válik a fogás sarkaiból forgatja ki azt. Álom jött el, végtelen pillanat, gyorsan telő percek, órák érzete egy megtört másodpercbe zárva.
Álmaimban az elmém valóra váltotta a kiutat a szenvedésből. Az általános nosztalgikus elvágyódás, a fáradhatatlan melankólia elől való tökéletes menekülési útvonal következett az alkoholtól ittas, szennyes valóságból egészen addig a földig, ahol a test fájdalmait csak távoli rezgésként éli meg a tudatosságom. Minden éjszakát, minden hajnalt ez követett és lassan hozzászoktam, hogy a tanítások igazak. Mert azt mondták, aki ebben a világban él, az éljen úgy, mint az evilágiak. Ebből következett az én igazságom is.
Már magam előtt láttam az obszidiánból faragott kapuformát. Megálltam előtte és bámultam szépségét, tökéletes formáját. Ősrégi díszítés és más népek rovátkái díszítették és bár tiszteltem az alkotót, titkon mindig tudtam, hogy saját magammal játszom, ha azt hiszem, hogy ezt egy idegen hatalom vagy egy másik világból való lény teremtette. Ismertem a történetem, visszamenőleg emlékszem minden, olyan pillanatra mely elősegítette saját fajtámtól való eltávolodásom. Láttam magam előtt az első lépcsőfokot, az első lépést…
