Az éj rózsái a végtelen kék lapon kíméletlen kinyíltak, míg a város szennyező fénye sárgította meg színektől telt roskadó széleit. Fénykép lett a mozgó a világ és biztos pont a földön a fű a fej alatt ,mellette egy rönk egy dombtetőn fa tövében gyökér háton. Elszórta a hajszálait ,de ki nem tépte a szél a mezők homlokán csak a megmunkált ráncok lettek kopaszok ,mint mind annyiszor eddig ,ha a vetésnek bealkonyodott. Vékony kék volt most a végtelen lap alján a sárgától zöldült szegély is és álmos pillogások alatt ketten hajtották álomra fejét a fekvőnek is. Tündérsikoly rezgette meg aztán a verdeső levélnépeket, mert az éjnek hajnal tájt, az alvónak az időtől beesteledett.