csöndablak

A hó sötétbe zárta az ösvényt, finom csöndes feketeségbe. Nem tudni, hogy a fény ereje miatt ragyogott annyira az út vagy az éjszaka mélységétől ,de csak homályos folt lett ha sokáig nézte az ember. Annyira messze volt, egyre nőtt a távolság és csak a sötét szín massza volt és az a vékony út halomba hányt pelyhekkel kikövezve. Becsuktam a szemem és egy pillanatra alatta jártam a fénynek és feltekintettem a közvilágítás itthoni őseire, melyek az első elektromos izzóként apró pilácsként lógtak alá a cölöpök tetejére feszített alternatív gólyafészkek alól. Csaltam mert kinyitottam a szemem, a büntetés a lámpafény illúziója volt. Hiszen nem voltak oszlopok ,csak a fény lógott a levegőben és finoman szitált a hó ,ahogy aláhullva a megvilágított világ bűvkörébe ért. Arra gondoltam akkor, hogy ha ilyen közelinek látszik ,miért nem érhetem el? Megint becsuktam és hirtelen ott álltam az ösvényen az éjszaka határán és ha átnyúltam rajta, a kezem megszűnt attól a ponttól, ahol véget ért a hóesés. Ijesztő volt, visszahúztam a kezem és inkább felfelé néztem. Ha megszűnne, megszűnnék én is. De a tudat, hogy létezésem oka valami ami itt van az orrom előtt ,de megérinthetetlen elég kiábrándítónak hatott. Megint belenyúltam és a fekete massza körülölelte a kézfejem a csuklómig ,mintha egy vödör festékbe merítettem volna a kezem. Miért van ilyen közel? Hogy jobban csábítson? Hogy húzza a mézes madzagot? Megint kinyitottam a szemem és lassan tovatűnt az ösvény. Az ablakon innen, még mindig csak lámpafény ,hó, meg egy rosszul betonozott járda jelenik meg előttem, ha arra gondolok hogy az ég milyen elérhetetlen.