Alászállt a köd. Világ a ködben, gyertyát gyújtanak most az erők fényei. Alattuk az utcán lábnyomok a párán épp felolvadnak a fagyban, eltűnnek lassan. Valaki mezítláb útra kélt, valaki átutazóban van és üldözi a dér minden léptét. Valakit megláttam az utcán és ahogy a fény ráesett, visszapillantott rám és mosolygott. Kiültem volna mellé, meglöktem volna a vállát átkaroltam volna ,de ő tovább ment. Meg sem ismerhettem, hiszen kihült a nyoma mire oda értem ,eltűnt előlem.
Most eszembe jutott, hogy pont olyan az éjszaka mint holnap ilyenkor, egy év múlva. Pont olyan és lilával, vörössel táncol a narancs szitáló tavaszi éjszaka szinte első felvonásán csak nekem. Annyira gyönyörű ,hogy elmondani sem lehet és még meg sem történt velem, azt hiszem csak képzelem, de egy év múlva. Ó, igen majd azt hiszem minden más lesz és ha körbeér ugyanitt majd megvárom a lányt az utcán és...és mire kihülne a nyoma a száraz fagyban, én a nyomában tűnök el vele.
De most, olyan irigyek a lámpák. Annyira irigyek az éjszakák is! Elveszik az álmot, elviszik a fáradtsággal az alvó vágyat is.
