VII.
Leterheltem kicsit, hagyom hadd menjen. Pár percig még nézek utána, ő az elmém ,így szeretem ha nincs bennem. Távol áll tőlem most, hogy elfoglaltam. Kiütöttem magam, hanyatlok pár percig a testemmel és élvezem hogy a lebegéssel együtt, a létfenntartás a legfőbb feladat.
Érzem ,hogy emésztesz. Látom rajtad pedig te képzeled, előttem te rakod össze magadat. Te vagy a fantáziám, te vagy a figyelmem, mindenem. Most ,hogy itt vagy eltudod mondani nekem úgy, hogy megértsem mire is jutottál velünk,velem? Vagy még mindig itt tartunk? Ugyanott, ahonnan elindultál tőlem? A pontban, ahol elfeküdtem és ahol most csak szívom a füstöt és szédül velem a világ. Csodásnak tartom, hogy annyi figyelmet még szentelsz rám, hogy én formálhatom a födém felhőit, a fantáziám gyeplőit a kezemben hagytad és ezzel egy időben párhuzamosan ,a feladványon agyalsz. Hihetetlen vagy!
De nem értelek.Ez a baj. Már meg ne haragudj, de a drivert frissíteni kell ,új operációs rendszert keresek a hardwarenek ,mert nem bízom benned. A hálókártyám jól szuperál, a videókártya szintjén zseniális. A hangkártyánk integrált, de hát ez is jó így.De visszatérve rád... Nem azért, ez nem rosszmájúság! Ez nem is arról szól, hogy azt hiszem rosszul áldottak meg veled, nem dehogy! Csak pusztán az a problémám, hogy nem adod a számba azt, amit megoldottál.
Még mindig nagy a baj itt fent, hogy a szív dönt helyetted. Észből felejtem a megoldást, hogy ne fájjon a lelkem, de te tudod ezt és mégsem teszel ellene. Ezért a bizalmatlanság, a fájó pont. Amúgy azt kell ,hogy mondjam még egy csepp ebből és bírlak, komolyan. Már nem kattogsz, olybá tűnik borzasztó messze kerültél tőlem. Hiányzol, de ez megint csak olyan dolog, amít nem a józan ész súg meg nekem, hanem az a lyuk ott a bordák közül, ami most ,olyan félszegen lüktet nélküled.
