Két Istenhez
Korom zúg tompán búg a világ végén a halál ,kaszája meg nem áll újra lendít és az óra zörögve pontban éjfélkor megáll. Csuklyás a nyomodba szegődtem, mikor elindultam megszülettem azóta téged követlek, ismersz te engem?
Csak pár percig viseld ,hogy társad legyek utadon ,csak pár napig. A kérés nem a mostnak szól, óh nem szól a holnapnak ,amikor nem leszek. Azt akarom, hogy játszd el a teremtőt nekem. Értenéd, ha érteném ,hogy mit akarok, mert még annyira bizonytalan vagyok! Oppon már a kísérőm, mióta kinyitottam a szemem, de az ikrek játéka annyira furcsa! Te egyszerűbb vagy, csak akarsz és vagy és önzőn elveszel mindent ,aminek időt adtál egyszer és mindig behajtod az ígéreteket betartatod, igazságosan vagy ha úgy tetszik kegyetlenül. Azért szólok hozzád most mert a halál lehelte a napfelkeltét fekete sugarakban törött tükörré, miben nem hogy nem vakulok meg ,ha elveszik a tekintetem elveszek én is elmerülök benne teljesen. Abadonna súlyos kardját ,tedd tenyerembe lovagi pallosát, pajzsát ,vértjét átkísérem én őket ,addig míg magamról hallhatok tőlük, felőlük kik belőlem lettek, ha lettek emberré gyermekeim.
Nyitva most a szívem, olybá tűnik teljesen, üresen tátong sőt úgy látszik ,hogy foltnak tűnik szinte nincs is az amit úgy hívnék szív. Csak a füst kavarog ,azt kavarja fel folyton a szellem ,ki mit palackba zártak gomolyog magában ,mert unja az egyszerű életet. Bezárta magát a dzsinn az üvegbe ,s tollal papírra ír magára a palackposta! Ki hinné el, hogy ez létezik ha nem lenne leírva arab betűkkel, hogy menedékre lelt az üldözött magában sorsot találva a jövendőnek, ilyen úton. Elhiszed Kaszás? A csuklyás szakállára! Hisz veled beszélek és te rámemelted mindentlátó üres szemgödreid, érzem a lehelletted magamon, hát megőrültem volna ,kiver a veríték ha belegondolok hányan léptek már az eleven csont kapun át a túlvilág felé...Hogy húzzák az igád!
Oppon segíts rajtam, téged kérlek újra mert Éjsötét megérintett. Bánatomban a halálig nyúltam s mikor elértem megragadta a karom és el nem engedi! Az éjszaka kidobott magából, a füst most fortyog ,őt én taszítom egyre inkább, vágy rám az álom, az egyedüllét szerelme ,de ez mind semmi célt adj nekem és ne ihletet! Segíts nekem szerencse légy velem, szabadíts meg az igától...a körforgásból szakíts ki, legyek előd, s ne halandó ,aki sose tudhatja igazán, a teremtés kezdet vagy végzet a halál balkonján...
Felhasznált irodalom : Steven Erikson : A malazai bukottak könyvének trilógiája
