Koppanás zaja oszlatja fel a csendet. A hideg levegő átsuhan a szobán ,aztán huzatként becsapja maga mögött a résre nyitva hagyott ajtót. A szoba közepén az ágyon erre egy ruhagombolyag megmozdul. Szinte összerezzen a többrétegű ruhakupac ahogy alatta a test megrázkódik. A koppanás megismétlődik ,aztán a hideg levegő újból nekifeszül az ajtónak és a bukóra nyitvahagyott ablakot csapja be maga mögött. A huzatból a dunyha már így is kikandikált, de most hogy a test az újabb hanghatásra reagálva megint pozíciót váltott, szinte átláthatatlan a ruha-ember alkotta góc. A csend észlelve ,hogy újra eljött az ideje alászáll és rátelepszik a bútorokra por forma testbe zárva magát, mit felborított a most bezárt, modzulatlan hidegség. Valahonnan távolról csak finom kaparászás hallatszik ,de ez az alvót már nem zavarja. A lyukon ekkor, melyen a kinti szellő az előbb beszökött most egy fekete pupilla méri végig a szobát az ágy fölött...
Dobszó hallatszik. Ütemesen verő, mély és ijesztő dobok mord csengése. Az egész, ahogy visszaesik a falakról az a remegés az a reszkető tudatosság, az hatalmat, monumentalitást idéz. Csak dobog, dobognak és a mélyből sötétkék színpalettán úszó falra mászó fények körvonalai között hidegen lángoló absztrakt formák jelennek meg, nem csak a nyelvek árnyékai.
Elért a hang odáig, hogy szinte süketít. A tetőpontra érkezett és a tűz most elevenen eléget, felmarkol ,megszorít aztán a föld felé taszít. Körben mindenütt csak a lángok ugrálnak démoni táncukkal a falon egy nemlétező vagy csak nem látszó a mélyben lángoló máglyát kerülgetve folytonosan. A test meghajlik, a szavak betörnek az elme mélyebb bugyraiból gáz szivárog, a tudatos én-kép fullad és köhög.
Izzadt cseppek táncolnak a tüdőn, az agy tekervényein is véres verejtékcseppek csorognak a gerincre eresztve a kiengedett gőz színezett valóját. A szív dobog csak folytonosan, küzd és el nem hagyja az útját megadva van az idő, ha közeledne a vég az iramon nem változtathat, soha. A gyomor elválaszt, a száj szélén apró nyálcsepp csurran a paplanra. Átlépte a valótlanból indult ,a valósba. Beszennyezte a realitás szövetét, a párna huzatján pici piros pötty szívódik fel finoman kúszva egyre mélyebbre az anyagban lassan úgy, ahogy a száraz a nedvet felszívja.
Az ágy előtt most fekete alak, a szem már ismerős. A kupac most reszket, bár még nincsen ébren az idegen most közelebb lép és a természet felismeri ,ha nem a hideg rázza. Kinyílik a szem ekkor és a velőt átjárja a rém, a félelem érzete. Most lenne itt valaki, aki ha felébreszthetne ,aki ha meghallaná hogy baj van segíthetne. De ez már egy másik álom a valóság pedig relatív. Beteg vigyor fölött rajzol a száj mellett pár szarkaláb öreg rovátkát, a fekete szemekben nincs kímélet ,majd feloldoz a hajnal ha rádtalál.
