...és ha már nincs miről ,akkor mi legyen? Vagy ha már úgy érzem ismerem magam eléggé ahhoz, hogy ne fejtsem ki többé azt amiben nem vagyok biztos, akkor ne írjak többet? Nem a magam megnyugtatása miatt volt, nem is magamutogatásból ,bár sokszor éreztem, hogy jelen voltak ezek az érzések ,mindeközben nem került reflektorfénybe az ami miatt fontosnak éreztem megjeleníteni a belső dolgokat.
Legtöbbször címeztem valakihez és volt egy igény arra, hogy az a valaki elolvassa és ezáltal történhessen valami. Egy kezemen megtudom számolni, hogy hány hasonló csoda-számba menő dolog történt ,ami után úgy éreztem hogy volt értelme elkezdeni. Most is van címzett, vannak címzettek és ezen felül van is miért. De valami hiányzik.
Régen azt mondta nekem valaki, hogy (és ehhez az idézethez már nem egyszer nyúltam) ,hogy van az a belső feszültség, ami még nem elég az íráshoz viszont kellően átforgatja a szavakat a szádban ahhoz, hogy a végén valami egészen más jöjjön ki abból a mondanivalóból, amit valaki miatt, valakinek valamilyen célból címeztél meg.
Most az a helyzet, hogy téma van, címzettek nagy szerencsémre nagy számmal ,de feszültség nincs. Kipihentebb vagyok, nyugodtabb s bár speciel gyengeség van ,semmi okom nincs rá, hogy feszült legyek. Se kívül se belül nincs olyan dolog ami hosszútávon nyomasztana. Ami közel és távol itt volt vagy van az most a hullám jelenlegi állása szerint nem is létezik.
Lehet, hogy ez a boldogság egy formája ,de én nem élvezem. Azt hiszem hogy az én fajtám, nem bírja a nyugvópontban való megpihenést. Az a nyugodt kikötő jó lesz majd húsz év múlva, most még kell az a százhúsz százalékon pörgés ,amit ez az átmeneti állapotként jellemezhető betegség visszafog.
...és hogy mi lesz a betegség után?
Vizsgaidőszak
